Volt, hogy egy ország fogott érte össze, legyen szó csapatról, magánszemélyről, szurkolókról, Vietorisz Áron most őszintén vallott leukémiáról, érzésekről, és a jövőjéről is.

Elérkeztünk az ősz elején indított Feketén-fehéren rovatunk utolsó részéhez az idei naptári évben. Őszinte beszélgetőpartnerem egy jó fekete mellett ezúttal egy sokak által ismert debreceni fiatalember, akinél négy éve leukémiát diagnosztizáltak, ő akkor volt 14 éves. Jelenleg a debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium 11. osztályos tanulója, de menjünk vissza 2018-ba. – Az egész akkor indult, mikor Székesfehérváron voltam igazolt játékos. 2018 októberében volt egy torokgyulladásom, azzal haza kerültem Debrecenbe egy hétre. Majd csak félig sikerült felépülnöm ebből, mert nagyon vágytam egy szekszárdi teremtornára, ahol olyan ellenfelek ellen mutathattam meg a tudásom, mint például a Ferencváros. Ezen a tornán legyengültem, az utolsó meccs előtt már megkértem az edzőmet, hogy ne játsszak, mert nem érzem jól magam. Lázas voltam, elmentünk orvoshoz, ott kiderült, hogy borzasztóan alacsony a fehérvérsejt számom, bekerültem kórházba, majd kiderült egy csontvelővizsgálat során, hogy leukémiás vagyok – mondta el betegsége kialakulását a debreceni sportoló. Ezután jött egy csontvelő-transzplantáció, Áron testvére, aki két évvel még nála is fiatalabb, azonnal a fiú segítségére sietett, ő adta a csontvelőt.

Hogy mik voltak az érzései Áronnak? – Mikor megtudtuk, fel sem fogtam, hogy mi történik. Nem tudatosult bennem, hogy akár meg is halhatok. Több hónap kellett, mire ráeszméltem, nagy a baj. Engem mégis inkább az viselt meg, amit akkor a szüleimen láttam: sírva keltek és sírva feküdtek minden egyes nap – foglalta össze a kezdeteket a fiú.

Másfél évig nemhogy iskolába nem járhatott, steril kórházi szobában feküdt, majd otthon, aztán félév magániskola és utána illeszkedhetett be újra egy új közösségbe, nem volt könnyű számára ez az időszak sem. – A kezelések idején fájt a fejem, a hasam, a műtétek után rosszul voltam, de szerencsére túl vagyok mindezen. Igaz, hivatalosan 2023. december 27-én mondják majd ki, hogy teljesen meggyógyultam, de ma már csak vitaminokat kell szednem – mondta.

A nehéz időszakban magánemberek, zenekarok, szurkolói csoportok, futballcsapatok szerveztek jótékonysági rendezvényeket Áron megsegítésére, a fiatalember pedig elmondása szerint erre mind-mind emlékszik, hálás mindenkinek a segítségért, melyet igazán soha nem fog tudni megköszönni. – Hogyne emlékeznék mindenre, ami velem történt, azt nem elfelejteni kell, hanem meg kell tanulni ezzel élni – fejtette ki véleményét velősen a DSI labdarúgója.

Igen, jelenleg is focizik Áron, de elmondta ő maga is, hogy mi van vele ma? – A labdarúgás mai napig az életem része, nem mondtam le arról, hogy profi focista legyek, ezért küzdök nap, mint nap – vélekedik a fiatal, ambiciózus fiatal. Vietorisz Áron jelenleg a DSI U19-es csapatának a tagja, balszélsőt játszik, s bár leginkább az előkészítés a feladata, az idei szezonban a 17 mérkőzésen már így is 9 gólnál jár. Elgondolása szerint ahhoz, hogy NB I-es labdarúgó legyen, rengeteg áldozatot kell még hoznia, sok munkára van szüksége, de elég motiváltnak érzi magát. – Az, hogy a betegség elvett a sportolói karrieremből két évet, csak még inkább motivál, hogy egyre előrébb és előrébb lépjek. Szeretnék a Lokiban futballozni és a magyar válogatott tagja lenni – mondta. Na, de nézzük a tanulmányokat! – Fontos a tanulás, szerves része ez is az életemnek, de mindennél előrébb van az én olvasatomban a foci, ugyanakkor masszőrként, edzőként, játékvezetőként is el tudnám később magamat képzelni – foglalta össze mindezt Vietorisz Áron. Ha már jövő, hogy miként látja magát tíz év múlva a kiváló cívisvárosi sportoló? – A sportban tevékenykedem, ez az életem. Négyéves koromtól mindent odaadtam a labdarúgásnak, a labdarúgásért, hol máshol tudnám magamat igazán szívből elképzelni bármelyik jövőbeli pillanatban is?! – mondta mosolyogva a fiatal focista.

De hogy Áron érzi-e azt, hogy a leukémia leküzdésével példa lehet sokak számára? A kérdés részemről költői hozzá, szerintem nagy példakép lehet ő. – Nem gondolkodom ezen – válaszolt röviden, és legfőképp szerényen, de azért csak kihúztam belőle ezzel kapcsolatban néhány gondolatot. – A lényeg, hogy minden fejben dől el. Hittem abban, hogy felépülök, meggyógyulok és újra a sportnak szentelhetem az életem. Ha ez példa bárkinek is, örülök – fogalmazott a DSI Debrecen játékosa.

Végül arra sem egy sablonos választ adott, hogy neki van-e példakép az életében. – Ha mindenképpen focistában kell gondolkodnom, akkor Neymar. De egy kicsit én most túlnéznék ezen, ha nem baj. Az az életkörülmény, amelyet a sport által édesapám kialakított, nekem nagyon tetszik, ő az igazi példaképem. Jó látni, hogy apukámat szeretik, tisztelik, becsülik. Szeretnék a nyomába érni egyszer – zárta gondolatait a még mindig csak 18 éves, de annál tehetségesebb debreceni labdarúgó.

Remélem, sok szép percet, megható vagy éppen megdöbbentő gondolatot tudtam önök elé állítani az idei ősz során a Feketén-fehéren rovatban. Erre a naptári évre búcsúzik a rovat, mindenkinek meghitt, szeretetben eltöltött, áldott, békés karácsonyt kívánok, és sikeres új évet!

Palánki István