Széll Bence túrakerékpáros

Campus Expressz című műsorunk vendége volt Széll Bence. A debreceni túrakerékpáros belföldön és számos európai országban tett már meg több száz kilométeres utakat két keréken. A beszélgetésben szóba került, merre járt eddig, hogyan készül fel ezekre a kalandokra, és miként készít filmeket róluk. Ám természetesen az eddigi legnagyobb útja sem maradhatott ki.

Hogyan kezdődött a kerékpározás iránti szenvedélyed? Mit ad számodra, amikor felülsz a kormány mögé és nekiindulsz?

Mindannyian ugyanúgy csaptunk bele, először megtanultunk több-kevesebb sikerrel és eséssel biciklizni. Később annyira magával ragadott, hogy a környékben, Debrecenben és Tiszafüreden már hosszabb távokat is bevállaltam. E két város között volt az első nagyobb túrám is, aztán egyre messzebbi utakba vágtam bele. 

Számomra az érzés az első, amit kivált belőlem. Ilyenkor nagyon sok minden történik egyszerre, nemcsak eljutsz A-ból B-be, hanem a tested és a lelked is átfrissül.

A külföldi vagy hosszabb utak nyilván komolyabb szervezést igényelnek. Fel kell készítened magad, a kerékpárt, a felszerelést, és szinten kell tartanod a nyelvismeretedet is. Egyszerre ad sok mindent, több szempontból is toppon kell lenned, hogy egy ilyen túrát biztonsággal megtehess.

Nálad nem csak kerékpározásról van szó, hanem egy jóval magasabb szintről. Ez mióta része az életednek, és miben különbözik a hétköznapi biciklizéstől?

Nem pontszerű döntés volt, hanem fokozatosan alakult ki bennem. 2008-ban, az érettségim évében robbant ez be igazán, akkor két barátommal tekertünk ki a fővárosból Bécsbe, majd pedig le a Balatonhoz. Ezután már nem volt megállás. A következő évben szintén velük mentem ki Albániába és Montenegróba, miközben egyre többször jártam ide-oda belföldön is. Ha a túrakerékpározást szeretném leírni, talán az a legegyszerűbb megfogalmazás, hogy mivel több napra kel útra az ember, több szervezést, eszközbeszerzést, illetve fizikai és mentális felkészülést igényel. A kerékpárt főleg külföldi út esetén érdemes különösen átnézetni, amit nálam értőbb szemekre szoktam bízni, mert a szereléshez teljes mértékben azért nem értek. 

Mi volt az első igazán merész vállalásod?

Szerintem mindegyik pillanat valamilyen formában merész, amikor először teszed meg az adott utat. Olyan ez, mint amikor egyévesen megtanulunk járni, mert abban a pillanatban az egy nagyon új dolog. Ehhez hasonlítanám például az első kibiciklizésemet Józsára, Tiszafüredre; vagy mikor először terekertem át Debrecenből Romániába, ami mai szemmel nézve ugyan csak 30 kilométer, mégis akkor jártam először külföldön a bringával. Szintén hasonló élmények az első hegyvidéki vagy már a Kékestetőnél is magasabb külföldi csúcsok közötti útjaim. Itt 

egy-egy emelkedő nem annyiból áll, mintha kijönnék a mélygarázsból, hanem hosszú kilométereken át minden centiméteren küzdened kell, hogy feljuthass.

Ezek mind-mind olyan lépcsőfokok, amiket nem csak testben, de lélekben is meg kellett ugrani.

Magadat hogyan készíted fel egy-egy ilyen útra?

Egy több napos túra előtt szoktam edzést tartani, de alapvetően ez egész évben zajlik, mert folyamatosan karban kell tartanom magamat. Ez a hobbi olyan szempontból is jó, hogy az ember jobban odafigyel magára és az egészségügyi állapotára is, hisz indulás előtt mindig elmegyek rutinszerű orvosi vizsgálatokra. A mentális felkészülés ráöltözik erre, mint egy kabát. Ha már ilyen ütődött vagyok, hogy imádom ezt csinálni, bizony motivációban sosincs hiányom. Ez számomra a valódi kikapcsolódás, mivel ülőmunkát végzek, ahol nem ér olyan fizikai megterhelés. Abban is biztos vagyok, ha egy orvos górcső alá venne egy-egy túra előtt és után, nos, a szervezetem valószínűleg minden évben az adott útról való hazatérést követően lehet a csúcsformájában.

Nemcsak neked, hanem a járművednek is megfelelő állapotban kell lennie, hogy elindulhass. A kerékpárt hogyan kell felkészítened?

Ahogy említettem, minden hosszú út előtt tüzetesen átnézetem, főleg, hogy a hajtás és a pedálok rendben legyenek, de a tisztaságára is ügyelek. Egy tényezővel szemben viszont lehetetlen védekezni: ez a defekt, a legklasszikusabb probléma, ami egy kerékpáros túrázót érhet. Éppen ezért ezzel előre számolok. Ugyan nem vagyok műszaki zseni, de pár alapvető dolgot meg tudok szerelni a helyszínen is. Jelenleg egyébként két bringám van, amiket aktívan használok, egyiket a városi közlekedésben, másikat a hosszabb utakra. Előbbi 2023-ig a túrákon teljesített, azóta pedig mondjuk úgy, hogy a nyugdíjas éveit tölti. Amivel jelenleg a túrákon tekerek, az másfajta modell, egy cross típusú terepkerékpár. Ennek kicsit vékonyabb a kereke, de aszfalt mellett alkalmas a kavicsos útra is. 

Nekem fontos, hogy a kerékpár kétéltű legyen.

Például az egyik következő tervem a Rifugio Scalorbi Olaszországban, ahol körülbelül 1200 méteres magasságig aszfaltúton tudok menni, utána azonban egy 500 méteres szintemelkedést már kavicsos úton kell megoldani. Beakasztós cipőt ellenben nem használok, ami egy versenyző szemszögéből teljesen vállalhatatlan lenne, de mivel én nem versenyzek, szükség esetén emiatt tudok gyalogszeres részeket is beiktatni.

Ha már a terepviszonyoknál tartunk. Hogyan méred fel előzetesen, hogy az adott útvonal alkalmas lesz-e rá, hogy végigcsináld?

Ebben ma már tengernyi segítség áll rendelkezésre, sok beszámolóból lehet tájékozódni, illetve ott vannak a különböző útvonaltervezők is. Az aszfaltos utakon az utcaképpel szépen végig lehet menni, így az adott út legfontosabb szakaszairól könnyű informálódni. Persze nem megyek végig mondjuk mind a kétszáz kilométeren, de a kulcspontokat megnézem, illetve arra figyelek leginkább, hogy az adott úton nincs-e kitéve az úgynevezett „szentháromságtábla”, vagyis a kerékpár, traktor és lovaskocsi közlekedését tiltó jelzés. A várható forgalomról is lehet némi infót keresni, de nyilván mindenhol hétköznap délutánonként 3-4 óra körül jön a csúcsidőszak, így érdemes előtte megtenni az út gerincét.

Ért-e a már baleset túrakerékpározás közben?

Hála Istennek, nagyobb út során még nem. Nagy előnye a magashegyi tekrésnek, hogy kvázi bármi probléma adódik, elég rövid idő alatt vissza tudok gurulni a kiindulópontra, ami általában egy vasútállomás vagy szálláshely. Ha a kerékpáromnak vagy nekem bármilyen gondom lenne, illetőleg, ha olyan időjárási helyzet alakul ki, hogy már nem tudok továbbhaladni, egész egyszerűen, mindenfajta megerőltetés nélkül 50-60 km/h-s sebességgel leszáguldok a biztonságot jelentő menedékhez. Akár a pedál is törhet, de akkor sincs probléma, mert körülbelül 10-15 perc alatt leérek.

Magyarországon belül merre jártál eddig két keréken? Hogyan készítenek fel a hazai hegyvidékek egy későbbi külföldi útra?

A már említett környékbeli túrák után a következő fontos időszak az volt, amikor a fővárosban éltem egy ideig. Ekkor innen indult ki a legtöbb utam, de ugyanúgy például kifejezetten sokat tekertem Sátoraljaújhely, a Balaton vagy az Északi-Középhegység környékén. Van egy ilyen mondás, hogy bejártam Tolnát-Baranyát. Érdekes, hogy én pont csak ebben a két megyében nem bringáztam még, az összes többiben viszont már igen. 

2014-ben egy Alföld-kört csináltam meg, aminek voltak romániai szakaszai is. Ez összesen 700 kilométer. Egy hét alatt tettem meg, nagyjából napi százat letekerve.

Ennek során érintettem Nagyváradot, Békéscsabát, Szegedet, Kecskemétet, Szolnokot, Tiszafüredet és a hetedik napon értem vissza Debrecenbe. Válaszolva a másik kérdésre, Magyarországon az alacsonyabb csúcsok miatt értelemszerűen nincsenek elnyújtott, hosszú hegymeneteink, de azért a Mátrában vagy a Bükkben lehet kapaszkodni a 900-1000 méter körüli magasságokba. A Kékestetőt vagy a Galyatetőt megmászni már olyan teljesítmény, amit minden porcikád megérez és később, akár az Alpokban, és a tested emlékezni is fog minderre.

Nemcsak itthon bringázol előszeretettel. Hány országban jártál már?

Románia volt az első, de az még nem egy hosszabb távú vállakozás volt, inkább csak egy kis külfölddel való ismerkedés, hogy a kerékpár majd ott is gurulni fog-e. 2008-ban jött Ausztria azzal a bizonyos Budapest-Bécs-Balaton kerékpártúrával, utána a Balkán, azaz Albánia és Montenegró következett. A magashegyi kerékpártúrákkal pedig beléptem az Alpok országaiba, főleg Olaszországba, Németországba, valamint az osztrák részekre. Azóta összesen már 11 országban jártam eddig Európán belül.

Ezek közül lehet kedvencet választani?

Nekem egyértelműen Olaszország a favorit. Ott voltam a legtöbbet és számos csúcsélmény ért ott, ami az a pillanat, amikor feltekerek egy hegy tetejére, és  elém tárul a lélegzetelállító látvány. Megint más a hágóélmény, amikor körül vagyok véve hegyekkel, és két völgy összeér egy alacsonyabb pontban, ami még így is gyakran 2200-2300 méter magasan van. Legtöbbször az Alpokban érnek ilyen élmények, ami szintén Olaszországhoz köt engem.

2025-ben pedig pont az Alpokban tettél meg egy elég hosszú utat. Volt-e előzetes tapasztalatod és hogyan nézett ki ez a túra?

Volt miből kiindulnom, mert 2017-ben egy Erasmus-tanulmányút keretében jártam kint először Olaszországban, Padovában. Természetesen a kerékpár, hogyhogy nem, nálam volt akkor is, és ott kezdődött a magashegységek iránti rajongásom. Eleve már az megfogott, hogy a legnagyobb hazai csúcsnál feljebb juthatok a bringámmal. Azon a környéken, az Alpokalján bőven volt erre lehetőségem. Maradandó élmény, mikor a Monte Grappát megmásztam október 14-én, mert az volt az első magashegyi napom. Közben persze 

felmerült bennem, hogy úristen, én nem vagyok normális,

biztosan jó ötlet ez? Viszont nem hagyhattam ki, ha már megadatott a lehetőség. Az ott szerzett tapasztalatokra építve viszonylag egyszerű volt nekiindulni minden alkalommal, és azóta minden évben járok ki a hófödte csúcsok közé. Ebbe a sorba illeszkedett a 2025-ös túrám is, ami egy majdnem húsznapos kirándulás volt. Érintettem a Német-, az Osztrák- és az Olasz-Alpokat is. Ebben viszont nem csak tekeréseket csináltam, hanem összekötöttem vonatutakkal és egy-egy szép város bejárásával is.

Ez volt a legkomolyabb vállalásod?

Nem ez volt a legnagyobb, viszont egy-egy ilyen magashegyi túranap különösen megdolgoztatja az izmokat. Fontos, hogy itt nem a nagy meleggel küzdesz, hanem folyamatosan a szintekkel harcolsz – ez teszi igazán embert próbálóvá. Kvázi metronomikus pontossággal lehet érzékelni, ahogy 100 méternyi emelkedést követően a hőmérséklet majdnem 1°C-ot csökken és egyre hidegebb lesz. Azonban

a legnagyobb túrám kilenc évvel ezelőtt volt: egyedül tekertem el Budapesttől Milánóig. Egészen pontosan 1370 kilométert tettem meg és többek között átszeltem közben egész Szlovéniát is.

Az egyhuzamban megtett leghosszabb utamat ellenben itt, Debrecen környékén csináltam meg: egy 300 kilométeres biciklizést a város környékén egyetlen nap alatt. Ebben viszont semmi tervezés nem volt, csak úgy nekiindultam. 

A magashegyi utakon, ahol javarészt felfelé kell küzdened magad, feltételezem, előbb-utóbb elérkezik a holtpont. Ezt hogyan kezeled?

Mivel elég felkészült vagyok, sohasem a táv jelenti gondot, inkább a komoly emelkedők és a nagy fizikai megerőltetés. Szerencsére a holtpontokon mindig átlendít a táj szépsége, még ha ott is lenne a kibúvó, hogy visszagurulhatok a kiindulópontra. Fent viszont olyan élmény vár, amiért a küzdelem minden egyes izzadságcseppje megéri. Egy-egy csúcs vagy több ezer méter magasban lévő, 200-300 méter hosszú gátakkal duzzasztott tó látványa tényleg páratlan.

Filmeket és videókat készítesz az útjaidról. Mióta dolgozod fel ily módon a kalandjaidat?

Eleinte inkább fotóztam, a filmezésbe pedig egy barátom javaslatára kezdtem bele. A Milánói út volt az első, amit már ekként is megörökítettem, és azóta szerves részévé vált az utazásaimnak. Ezzel együtt továbbra is 

az élmény marad a középpontban, elsősorban a tájtól vagyok elbűvölve, még ha a kamera ott is van közben a kormányon.

Ez egy kis gyorszárral könnyen átszerelhető, átcsavarhatom egyik helyről a másikra, és kézben vagy szelfiboton is tudom használni. Szeretek olyan felvételeket is készíteni, amik külső nézőpontból mutatnak engem. Ezeket különsen a látványos hajtűkanyarokban szoktam alkalmazni, mivel ezeknél nézőként is sokkal jobban érzékelhető, hogy milyen komoly is az emelkedő. Amikor hazajövök, utána pedig még nyilván elvégzem az utómunkákat, mielőtt bemutatnám az aktuális filmemet.

Mikor a már kész filmet visszanézed, számodra mennyire adja vissza azt, amit te abban a pillanatban megéltél, amilyen kapcsolatba kerülsz ott a természettel?

A helyszínen természetesen minden egészen más. Például az Osztrák-Alpokban elképesztően tiszta a levegő. A magasság miatt oda már a városi szmog és egyebek eleve nem is érnek fel. Ugyanez igaz az ott csörgedező vízfolyásokra is, amikből nemhogy inni lehet, de az a fennségesen semmilyen íz, amit ott érzel, semmihez nem hasonlítható. Az ilyen személyes tapasztalatokat maga a film persze nem tudja visszaadni, viszont nekem, aki élőben is átérezhettem mindezt, abszolút hasonló élményt nyújt, mint amiket ott megéltem. Remélem, a nézők is kapnak ebből egy kis ízelítőt, amikor ezeket az élménybeszámolókat megtekintik.

Milyen visszajelzéseket kapsz a filmekről egyébként?

Az Apolló Mozi közreműködésével az elmúlt években több bemutatónk is volt már. Itt számos pozitív kritikát kaptam, azonban kiderült az is, hogy vannak olyan részei egy-egy műnek, ahol a lejtmenetektől kissé hátrahőköl a közönség. Én „szadista módon” egy kicsit mindig bele is szoktam gyorsítani ezekbe, hogy még hatásosabbak legyenek, vagy inkább úgy mondanám, hogy még hitelesebbek, mivel ezek nekem is az élmény részei odakint.

Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve? Hová szeretnél még eljutni?

Az Alpokra még évekig tudok számítani, mert minden alkalommal kínál valami újat és lenyűgözőt. Olyan 70-80 túranaptervem van még arrafelé. Idén ezek közül négy „nagy halat” ellövök, melyek a saját kódrendszeremben négycsillagos besorolást kaptak, ami azt jelenti, hogy a legkomolyabb erőifeszítéseim egyikei lesznek. 

Újra neki akarok vágni az Alpok leghíresebb hágóútjának, a Stelvio-hágónak. Ennek összesen 48 hajtűkanyar vezet fel a tetejére, úgyhogy azzal elleszek egy darabig.

A következő a Baitone-tó Olaszországban. Itt lesz kerékpáros és gyalogos szakasz is, előbbin ezer métert, utóbbin olyan hétszázat kell majd emelkednem. A harmadik a Rifugio Scalorbi, ez olyan 1700 méteres szintemelkedést jelent. Ráadásul 45 méteres magasságból, azaz egy alföldről indulok el, vagyis jó eséllyel a meleggel is meg kell majd küzdenem. A túra záróakkordja a Hochwurtenspeicher lesz, ami egy magashegyi tó Ausztriában, 2420 méter magasan. Egészen biztos vagyok benne, hogy elképesztő élményekkel térek majd haza.

A képek Bence saját fotói, melyeket az útjai során készített.