Klein Dávid és Nagy Márton hegymászók

Klein Dávid és Nagy Márton hegymászók voltak az oDEon Színház, A kitartás művészete című kerekasztal-beszélgetésének vendégei. Az extrém sportolók közösen hajtottak végre csúcstámadást a világ hetedik legmagasabb pontjára, a nepáli Himalájában található, 8167 méter magas Dhaulagiri I-re. Kitartásról, szenvedélyről és az őket ért megpróbáltatásokról készült velük interjú.

Mikor fogalmazódott meg bennetek, hogy ti hegymászók akartok lenni?

Dávid: Nem titok, hogy már nem vagyok olyan fiatal, ám az életem nagy részét ezzel töltöttem. Már 11-12 éves gyerekként is imádtam a fizikai erőfeszítést, de nem vonzott, sőt taszított a sportban a versengés. Nagyon béna vagyok a futballban vagy bármilyen labdával, azonban a szocializmusban alapvető kánon volt, hogy a fiúk menjenek ki az udvarra focizni, amit én utáltam. Ezzel párhuzamosan elég romantikus kölyök voltam és nagyon sokat olvastam mindenféléről. Kedvenceim közé tartoztak például az útleírások és a felfedezők történetei. Ezért 

olyasvalamit kerestem, amiben nincs versengés és főleg nincs labda, ráadásul a természethez is kapcsolódik

– így amikor kiderült számomra, hogy van ilyen és ezt hegymászásnak hívják, azonnal beleszerettem. A másik hobbim az ásványgyűjtés, ezután kezdtem el szárítókötelet kötözgetni a derekamra. Később találkoztam egy igazi hegymászóval, Csányi Károllyal, bár ’80-as években ez nem volt túl gyakori elfoglaltság. Ő vezetett be ebbe. Mondta, hogy előbb-utóbb meg fogok halni, ha ezt csinálom, de egyébként tanfolyamon meg lehet tanulni, hogyan kell csomókat kötni, meg hogy néz ez ki valójában. 1989-ben pedig levizsgáztam belőle.

Marci: Konkrétan sohasem fogalmazódott meg bennem, mert alapvetően imádok mászni, legyen szó mászóteremről, sziklafalról vagy hegyről. Már a hétköznapjaim része és igazából számomra ez egy nagyon nyugodt és csendes dolog. Ott vagyok és csak csinálom, nem azon agyalok, hogy miért teszem ezt, hanem csak belemerülök az érzésbe. Teljesen magával ránt az élmény: amint elkezdek fölfelé menni, onnantól azt sem tudom, hol vagyok. Ezt jól szemlélteti például az, hogy a mászóteremben egymás mellett van több színű fogás és ott egy szín mentén kell haladni. Ilyenkor nem is látom, hogy van ott másik színű is, mint ami nem az utamhoz tartozik. 

Mindketten nagyon izgalmas helyeken jártatok, akár együtt is. Volt-e a kedvencetek?

Dávid: Sokakat meg szokott lepni, hogy nem egy nagy Himalája-csúcsot mondok, de én a Magas-Tátrába vagyok szerelmes. Ez erős, gyermekkori élmények miatt van, mert miután a hazai sziklákon megtanultam az alapokat, lényegében kölyökként éltem-haltam a Tátráért. A magunk béna, csehszlovák felszereléseivel és primitív eszközeivel jártam azokat a völgyeket, másztam meg azokat a csúcsokat és fogdostam az ottani vizes kéményeket. Mind a mai napig sokat járok arra, de persze azóta voltak ennél távolabbi, egzotikus vidékek és nagy kalandok is, ám ez a kötődés mindvégig megmaradt.

Marci: Egy nagyon szép része ennek a sportnak, amit mászásként szoktunk összefoglalni, hogy igazából jó ürügy magára az utazásra. Mászni bárhol lehet és mindenhol nagyon érdekes – ez egy olyan hobbi, amivel bejárhatod a világot, egyszerűen indokot ad rá. Az utóbbi másfél évben főleg Közép-Ázsiában utazgattam: Kirgizisztánban, Üzbegisztánban, Afganisztánban, Nepálban vagy Grúziában, mert ezekben az országokban rengeteg hegy van. E vidékeken nagyon szabadon lehet létezni, amit miatt talán ezek a kedvenc útjaim.

Legutóbbi együtt másztátok meg a világ hetedik legmagasabb csúcsát. Hogyan készültetek fel a közös útra?

Dávid: Kettőnk kapcsolata 2022-ben kezdődött, amikor ő egy pakisztáni expedíción vett részt. Világelső megmászást hajtottak végre egy közel 6000 méteres, technikailag nehéz csúcson, miközben én akkor tértem haza a magam útjáról. Akármennyire Rejtő Jenősen hangzik, de összefutottunk Pakisztánban, Skardu városában. Ott beszélgettünk először, majd elkezdtünk terveket szövögetni, amiből megvalósult az első közös expedíciónk, így ennél már volt miből kiindulnunk.

Marci: A felkészülésnek szerintem két része van. Egyrészt nyilván mindig az aktuális úttól függ, hogy arra hogyan kell edzeni – ez a fizikai felkészülés. Ennél azonban jóval fontosabb a tapasztalatunk. Az, hogy 10-20-30 vagy ki mennyi éve csinálja, szerintem sokkal többet ér, mintha azt mondanám, hogy na, ha valamit meg akarok mászni, akkor egy év munkát beleteszek. Nyilván kell hozzá, hogy speciálisan arra készüljünk, de úgy vélem, az elmúlt évek alatt szerzett tudás és kondi maghatározóbb.

Arról nem is beszélve, hogy mentálisan is fel kell készülni azért erre. Ez hogyan történik?

Marci: Én úgy látom, hogy ez a hétköznapjaink a része. Ahogyan alapból hozzáállunk a dolgokhoz, ugyanúgy fogunk tenni odafönt is. Ha vigyázni akarok magamra itthon, akkor ott is vigyázni fogok, ha egy kicsit meg akarom engedni magamnak, hogy több kockáztatással nagyobb esélyem legyen a sikerre, akkor ez ott is így lesz. Amikor az adott helyszínen történik valami és utána hazaérkezünk, levonjuk a következtetéseket és a tanulságokat. Egyrészt hogy éreztük magunkat az úton, másrészt kielemezzük a döntéseink létjogosultságát. Ezeket aztán később be tudjuk építeni a következő alkalommal.

Ha már a mentális részénél tartunk. Volt olyan pillanat a legutóbbi közös úton, amikor ejlött a holtpont?

Dávid: Egy ilyen hosszú expedíció sokféle mentális stációból áll. Mi nem olyanok vagyunk, mint mondjuk a súlyemelők: minden tiszteletem az övék, mert ők nekifeszülnek és minden energiájukat az adott pillanatba koncentrálják. Itt viszont vannak olyan periódusok, amikor kicsit ki kell engedned, miközben például az alaptáborban kell várakoznod két héten keresztül a hóesés miatt. Ha túlságosan megfeszülnél minden nap, akkor elpattannál a második hét végére és nem bírnál ki két hónapot. 

Be kell látnod, hogy a hegyen egy nálad hatalmasabb erő, a természet az úr és te csak egy vendég vagy itt.

Marcival sokféle holtpontot és bizonytalanságot éltünk át együtt. Mi lesz vele, amikor nem tudtam, hogy milyen fájdalmaktól hempereg a sátrában; vissza tud-e térni a hegyre; megnyílik-e az a bizonyos időjárási ablak, stb. Ám az egymásra való odafigyelés és az őszinte kommunikáció átsegített minket ezeken.

[1. Kép: Klein Dávid és Nagy Márton az alaptáborban]

Nyilván ismeritek egymást, viszont csak ketten voltatok ott fenn hosszú időn keresztül. Kettőtök viszonya hogyan alakult ezidő alatt?

Dávid: A sátron belül valóban csak mi voltunk, így ez egy elég szoros kapcsolat. Ritkán fordul elő még házasságokban is, hogy olyan viszonyban vagy valakivel, hogyha meg akarsz fordulni a hálózsákodban legalább szemkontaktussal jelzed azt a másiknak. Különben lehet, hogy felborítod a lábast és kiömlik a leves. Ahogy mondtam is, ennek alapja, hogy sokat beszélgessünk és főleg, hogy őszinték legyünk egymással. Így tudunk hatékonyak lenni, biztonságban maradni, és élvezni azt, amit együtt csinálunk.

Egy ilyen út során, ahol távol vagytok mindentől és mindekitől, honnan kaptok segítséget, ha szükség van rá? 

Marci: Most már elég jó technológia van arra, hogy a világ szinte bármely pontján segítséget tudjunk kérni. A műholdas hálózatoknak hála még az otthoniak is tudják, hogy hol vagyunk, de van rá külön ember is, aki figyelemmel kísér minket, és küld segítséget, ha baj van. Sok helyen ez már jól kiépített és például helikopterrel felszerelt mentő egységekkel készülnek. Viszont olyan részen is jártam már, ahol egyáltalán, még az országban sincs ilyen légi jármű, ezért ebben az esetben az ember kétszer is meggoldolja, hogy mennyi kockázatot vállaljon be.

Dávid említette, hogy Marci, neked voltak fájdalmaid az út során. Mi történt pontosan és milyen gyorsan jött a mentőcsapat?

Marci: Az alaptáborból kellett kimenteni, igazából egy általánosnak mondható vesekő miatt – tehát nem a mászástól lettem rosszul. Ami ijesztő volt benne, hogy nem ismertem ezt a fajta fájdalmat, és nem tudtam, mi lehet a probléma. Nepálban szerencsére nagyon jól szervezett a mentés. Sok a turista, a mászó vagy kiránduló, és már csak ezért is több helikopterük van. Kértünk segítséget, ami indult volna azonnal, de időjárás miatt egy napot várni kellett rá. Ez olyan volt, mint mikor egy kórházban ücsörgögsz a váróteremben. Ekkorra viszont már kaptam fájdalomcsillapítót, így kibírtam a helikopter érkezéséig. Mozogni azonban nem igen tudtam.

Ezután mégis újra nekivágtatok a csúcstámadásnak. Érdemes egy kicsit arról is beszélnünk, hogy mit jelent számotokra a kitartás?

Dávid: A kitartás szerintem a vágy és a cél között feszülő hatalmas űrt tölti be. Ha ezt fel tudod ismerni magadban és egyre inkább azonosulsz vele, annál előrébb juthatsz. Nagyon messzire el tud vinni, ezért hálás vagyok magamnak, hogy igent mondtam erre a szenvedélyre, és a mestereimnek, hogy egyengették a kitartásom útját. 

Marci: Én ezt egy többlépcsős dolognak gondolom. Mikor megvan a motivációnk, hogy elérjünk valamit, folyamatosan fizikai és mentális akadályokat, nehezítő körülményeket dob elénk az élet. 

A kitartás az, hogy mégis azt mondod magadnak, hogy márpedig ezt akkor is érdemes végig csinálni.

Persze a tested és a szellemed maximális tűrőképességeinek határán belül. Ha érzed, hogy valamelyik részed már túllépte ezt, akkor el kell gondolkodni a folytatáson. Ilyen szituáció volt a mostani útnál a már említett vesekő, ahol nagy dilemma volt, érdemes-e így, ezután is visszamenni. Végül újra nekifutottunk, mert egyszerűen imádok odafent lenni és nem akartam, hogy ilyen szomorú és béna véget érjen ez az út.

[2. A hegymászók alaptáborbeli sátra]

Milyenek az éjszakák egy ilyen embertpróbáló közegben?

Marci: Ahhoz képest nagyon komfortosak, ha tudunk aludni. A hideget nem érzékeljük, mert kint hiába van mínusz 10-20 fok, a hálózsákban nagyon jól elvagyunk. Inkább az a rossz, hogy nem tudunk aludni, mert fáj a fejünk, rossz a gyomrunk, vagy a magashegyi betegségként összegzett rosszullét miatt nem nyom el az álom. Ehhez hozzátartozik, hogy az itteni ritkább levegőhöz nem tudsz teljesen hozzászokni, akárhányszor jártál is már ott. Ami már ismerőssé és természetessé válik az az, hogy a tested reklamál, ami attól függ, mennyi vörösvértestünk van. Lent nincs szükségünk annyira, mint odafönt. Ezen viszont nem tudsz változtatni, csak megszokod, hogyan reagál a szervezeted.

Mi adott ez az út számotokra?

Dávid: Összességében megerősített abban, hogy szeretek és akarok Marcival expedíciózni. Azt tudni kell, hogy van köztünk egy komoly generációs szakadék, összesen vagyunk 75 évesek, ami aszimmetrikusan oszlik meg, mert ő 25, én meg 50 vagyok. Ennek ellenére nagyon hasonlóak a döntéshozatali mechanizmusaink, a szakmai elveink, az etikai megszorításaink és egyszerűen jó vele együtt lenni. Végső soron azért megyek a hegyek közé, mert ott jól akarom érezni magam, bár ez nem egy könnyed kikapcsolódás. A mostani már a második közös utunk volt, és elég kalandosra sikeredett, volt itt minden forradalomtól kezdve helikopteres mentésig - ahogy arról már volt is szó. Egyszó mint száz, embert próbáló volt.

Dávid, kilenc alkalommal is nekiveselkedtél már csúcstámadási szándékkal a Mount Everestnek. Azonban eddig mindig vissza kellett fordulnod. Mi a terved a világ legmagasabb hegyével, akarsz még vele tovább próbálkozni?

Nagyon komplikált viszonyban vagyok ezzel a heggyel. Ha párkapcsolatként kéne leírnom, akkor úgy jellemezném, hogy nagyon szoros, de elég problémás. Minden egyes nekifutás előtt felteszem magamnak a kérdést:

Biztos, hogy konkrétan maga a hegy vonz vagy a köré kiépült mítosz, a neve, „a legmagasabb csúcs”?

Ez azért fontos, mert személy szerint úgy szeretnék nekivágni, hogy ne csak a rekonddöntés szándéka vezéreljen. A hogyan továbbról pedig annyit, hogy szeretném befejezni, de nem ég már bennem az a vágy, hogy mindeképpen én álljak odafent. 8700 méterig már eljutottam palack nélkül, de igazából, ha a csúcs elérésében valamilyen kicsiny részem lehet, nekem már az is nagy dolog lenne. Mondjuk, ha én szerveznék oda egy csapatot. Egyszer viszont még mindenképp meg akarom próbálni.

Marci, te főleg Ázsiában mászol. Európa mennyire vonz téged?

Alapvetően bárhova megyek, ahol van rá lehetőség. Fontos számomra, hogy összhangba kerülhessek a természettel, nem meghódítani akarom, hanem átadni magamat neki. Nyáron Kirgizisztánba szeretnék eljutni, ahol vannak még mászatlan csúcsok, de Afganisztánba is egész biztos, hogy visszamegyek. 

Vonz Európa is, de most, hogy megismertem a Közép-Ázsiaban tapasztalható szabadságot, már nagyon zavarnak az itteni túlszabályozottságok.

Ott senki nem kérdezi meg hova megyek, még lámpák sincsenek a közlekedésben - csak mész és kész.

Fogtok-e még közös expedíciót megvalósítani?

Dávid: Egyértelműen fogunk még közösen mászni. Június és július hónapokban megyünk majd Pakisztánba Gyarmati Grétivel, egy fiatal alpinistával kiegészülve. Háromfős hegyi csapat indul el, és Legindi Timi lesz a kommunikációs hátterünk, akit viccesen Houstonnak szoktuk hívni. Ő itthon várja a híreket, valamint egyfajta összekötő személy a partnerek, a média és közöttünk. Egyben egy védőpajzs is nekünk a külvilággal szemben. Vele együtt négyfős az Eseményhorizont csapata. A Gasherbrum I nevű szép, nyolcezres csúcs megmászásával fogunk próbálkozni, természetesen magashegyi teherhordók és oxigénpalack nélkül.

Az anyag részben a kerekasztal-beszélgetés alapján készült.

Képek forrása: Excelsior Hegymászó Sportegyesület Facebook