Bozsik Péter korábbi szövetségi kapitány és Gulyás László sportriporter

A Debreceni Egyetem oDEon Színházában rendezték meg a Buzánszky 100 emlékév záróünnepségét. A pódiumbeszélgetés vendégei Bozsik Péter korábbi szövetségi kapitány és Gulyás lászló sportriporter voltak. Ők pedig arra keresték a választ, hogyan juthatna ki Magyarország 40 év után újra labdarúgó világbajnokságra. A két szakemberrel itt készült beszélgetés a témában.

Véget ért a Buzánszky 100 emlékév. Hogyan értékelnék ezt? Komoly rendezvénysorozat valósult meg ezalatt, melynek központi helyszíne volt a Debreceni Egyetem is.

Gulyás László: Én nem pusztán az emlékévre szűkíteném ezt. Ennél még fontosabb, az az időszak, amit Jenő bácsi velünk töltött. Ismerhettem őt személyesen és 

egy nagyon kedves, aranyos ember volt; nemcsak szerény és jó futballista, hanem nagyon közvetlen velünk, egyszerű emberekkel is.

Mindig lehetett vele beszélgetni, értette a viccet, szerette a száraz fehérbort – és ez nem megvetendő dolog.

Bozsik Péter: Mindig jó érzés eljönni Debrecenbe, mert itt nagyon megadják ennek a módját. Sokszor tette tiszteletét az Aranycsapat Testület és Buzánszky Jenő is, de jómagam sem először járok itt. A megemlékezés ugyanis nem csak a centenáriumi évre korlátozódik: évek óta komoly hagyománya van az egyetemen a Buzánszky Kupának és a Buzánszky Napoknak. Az emlékév pedig nagyon jól sikerült, sok megemlékezés volt Jenő bácsiról, Gellért Sanyiról, aki szintén 1925-ös születésű és édesapámat, Bozsik Józsefet ugyancsak ide vehetjük. Hármukat is érintette ez a bizonyos centenáriumi év. 

Milyen személyes emlékeik vannak Buzánszky Jenőről és az Aranycsapat tagjairól?

Bozsik Péter: Sajnos viszonylag korán elvesztettem édesapámat, már 17 évesen, így kimaradtam a nagy sztorizgatásokból. Amikor Puskás Öcsi bácsi először hazajött, meghívtak engem is a találkozóra. Ott voltunk egy nagy teremben, ahol borzasztó sokan voltak, így sajnos a közelébe sem tudtam kerülni, hiába volt édesapám gyerekkori barátja. Viszont ugye nem az én barátom volt, aztán most kopogtassak oda, hogy „Öcsi bá', én vagyok a Cucunak a fia”, aztán „jól van édes fiam, de miről beszélgessünk”. Rettenetesen sajnálom, hogy ez így alakult, mert azok lettek volna nagy dolgok, amikor ott ülsz az ő beszélgetéseiken gyerekként, kagylózol és figyeled őket, és megmaradnak azok a sztorik. Természetesen találkoztam Jenő bácsival is, de csak ünnepi összejöveteleken.

Gulyás László: Nekem vannak sztorijaim. 1986-ban, a vb idején Mexikóban, Guadalajaraban voltam. Éppen mentem vissza a sajtóközpontba, erre látom, hogy csomó kolléga áll körül valakit. Megnézem már ki az, bizony Puskás Ferenc. Mondom, csak oda furakszok. Át is törtem magam, beálltam elé, bemutatkoztam. Erre azt mondta: „Az anyád úristenit, ekkora kis fityfene voltál, amikor utoljára láttalak.” Jenő bácsival szintén van hasonló élményem a '70-es évek elejéről. Bemutatkozom neki, erre „hogy megnőttél” – mondta az öreg.

Ha már szóba került a '86-os, utolsó világbajnoki szereplés. Bozsik úr, a válogatottunk akkor anno úgy utazott ki, hogy Európában listavezető, a világranglistán pedig harmadik volt. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

Franciaországban voltunk éppen, amikor a szovjetek elleni 6-0 megtörtént, ott néztük végig. hatalmas várakozással ültünk le megtekinteni a meccset, így elég rossz volt megélni a történteket, nagy csalódás volt. 

A legnagyobb probléma az volt, hogy az akkori vezetők nem ültek le és nem elemezték, hogy mi miért történt és miért következett be ez a kudarc.

Most azonban sokkal higgadtabban kezeltük az írek elleni vereséget, és nem követtünk el olyan visszafordíthatatlan hibát, mint amit az akkori sportvezetés megtett. Gyakorlatilag kiöntötték a fürdővízzel együtt a gyereket is, hatalmas károkat okozva ezzel a magyar labdarúgásnak az utána következő esztendőkben.

Gulyás úr '86-ban kint is volt Mexikóban. Gondolta akkor, hogy ilyen hosszú ideig az lesz az utolsó világbajnoki szereplésünk?

Nem gondolhatta az ember, de az a csapat sajnos ugyanazt vetítette előre, mikor szétverték, mint korábban a '78-as gárda: belenyúltak, embereket tettek tönkre és ennek súlyos következményei lesznek. Hozzáteszem 

nagyon nem érdemelte meg a társaság ezt a bánásmódot.

Személy szerint én például Mezei Gyurival – Isten nyugosztalja – nagyon jó viszonyban voltam, aminek '86 volt az origója. A szovjetek elleni vereség után elmentünk a csapat szállodájához, ahol neki külön szobája volt. Ott ült a besötétített helyiségben és magába zárkózva meredt előre. Azt mondta nekem: „te mit keresel itt?” Mondom, „Gyuri, azért, mert kikaptatok 6-0-ra, a kapcsolatunknak nem kell megváltoznia. Én is rontottam már el góllövőt, mégis visszaköszöntél utána.”

Gulyás úr sportriporterként végigkísérte ezt a 40 évet, amíg nem jártunk ott, megélt mélységet és magasságot. Mi volt önnek a legemlékezetesebb ebből az időszakból?

Tulajdonképpen az, hogy ott voltam '86-ban az utolsó olyan világbajnokságon, ahol játszottunk. Közvetítettem olyan meccset, ahol az utolsó pillanatban kaptunk gólt, és ezért nem jutottunk ki. Közvetíthettem olyan mérkőzést, amikor majdnem minden pillanatban kaptunk gólt és úgy estünk ki. Láthattam olyan mérkőzést, amin, ahogy mondani szokás, jobbak voltunk, de... Láthattam olyan mérkőzést, amin rosszabbak voltunk, de... tessék választani, hogy miért nem sikerült kijutni.

Nem leszünk ott sajnos 2026-ban sem, minimum 44 évet kell rá várnunk. Tavaly ősszel egy komoly sebet kapott a magyar labdarúgás az írek elleni vereség alkalmával. Önök szerint hogy állunk most a seb gyógyulásával?

Bozsik Péter: A döbbent csend, ami abban a 96. perces pillanatban a stadionra telepedett, önmagáért beszélt... Mi sem nagyon tudtunk megszólalni a stúdióban. Aztán ahogy magunkhoz tértünk, csak megkockáztattunk egy-két olyan megjegyzést, hogy még csak véletlenül se dőljön senki a kardjába. Elindultunk egy úton és ezen ugyanúgy tovább kell menni és tovább dolgozni. Ha belegondolunk, a számok ritkán hazudnak: egy évvel ezelőtt pottyantunk ki a Nemzetek Ligája legjobb 16 csapata közül. A világbajnokságra pedig a legnagyobb 16 európai jut ki elméletileg. Ha így közelítem meg, akkor azt kell mondani, hogy ebben még nem vagyunk benne. Ott vagyunk valahol a 16 és a 24 között, de 

nem volt elvárható vagy evidencia, hogy kijussunk a 2026-os vb-re. Úgy vélem egy Európa-bajnokságon már ott a helyünk. Ide azonban kellett volna egy kis szerencse is, ami most nem jött.

Volt szerencsénk korábban többször is az Eb-selejtezőkön. Viszont mennünk kell tovább azon az úton, amin elindultunk bő tíz évvel ezelőtt, hogy újra kijuthassunk.

Gulyás László: Optimistán állok a jövőhöz, többek között az új magyar-szabály miatt is. Őszintén szólva hamarabb is bevezethettük volna: nézzük meg, hogy hány fiatal srác jött föl azóta. 19-20 éves gyerekek, akik lehet, hogy ha nincs az ajánlás, eltűnnének, holott kifejezetten ügyesek. Simán átveszik az 50 méteres indításokat vagy keresztpasszokat és abból építkeznek tovább. Ezt látva előbb-utóbb eljutunk oda, hogy kétszer tizenegy nemzetközi szintű játékosból áll majd a magyar labdarúgó válogatott. Példaként említeném a spanyolokat, akik az akadémiai képzésben úgy tanítják a futballistákat, hogy hozzászokjanak egy bizonyos játékrendszerhez. Ezzel lettek ők világbajnokok.

Bozsik úr, önnek mi a véleménye magyar-szabályról? Mennyire vezet eredményre? Láthatjuk például, hogy az FTC az európai kupameccsein inkább a külföldiekre támaszkodik.

Ez nem egy ördögtől való dolog, hiszen a környező országokban, de leginkább az osztrákoknál már működik egy ideje hasonló szabály. Az más kérdés, hogy ott nem prémiumot adnak érte, hanem inkább büntetést, ha nincs meg az előírt számú hazai játékos pályán. Mindenféleképpen egy jó döntés volt és szerintem lökhet a magyar futballon. Hozzá kell tennem, hogy a szabály maga múlt nyáron érkezett és 

amikor egy fiatalt építünk be az első csapatba, neki még szoknia a felnőtt futballt. A magyar játékosok nemzetközi prondon ezért kapnak egyelőre kevesebb lehetőséget.

Vegyük példaként Ötvös Bencét, aki a Ferencváros előtt Nyíregyházán, Kisvárdán és Pakson játszott – a nemzetközi szintet, a tempót még szoknia kell. De az, hogy már ott van, beáll tíz percre, játszik egy félidőt vagy egy-egy meccset, elindít egy folyamatot. Ezért tartom jó kezdeményezésnek és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meg fogja hozni a látványos eredményét is. 

Gulyás úr, sportújságíróként, kommentátorként mit gondol a jelenlegi magyar válogatott és általában hazai labdarúgás helyzetéről?

Semiképp sem egyszerű, viszont annyit változott, hogy ma már tisztességes számban nézik a helyszínen, különösen a válogatott meccseket. Alig várom, hogy teltház előtt játsszon a csapat, és tényleg

nagyon jó látni, hogy a foci milyen idézőjeles doppingot ad az embereknek.

Már nem 150 néző előtt játszanak, hanem mondjuk négy-, hat-, tíz-, vagy a Fradi húszezer ezer szurkoló előtt. Ez emlékeztet az én gyerek-és fiatalkoromra, amikor kettős rangadón a Népstadionban 85 ezer ember ült a lelátón és üvöltött.

Bozsik úr, ön azért több szerepkörben is érintett a hazai futballban, volt korábban szövetségi kapitány és magyar bajnok edző is. Most azonban már televíziós szakértőként vesz részt ebben. Másképp tekint egy mérkőzésre ilyen szemmel?

Nyilván kevésbé stresszes, mint amikor az ember a kispadon ül, de szerintem nagyjából ugyanúgy nézek egy meccset. Nyilván hiányosak az információim, nem tudhatom, hogy a két szakvezető milyen ötletekkel és elgondolásokkal küldte ki a csapatokat. A játékból próbálok sok mindenre következtetni, igyekszem megfejteni, hogy mi zajlik a pályán. Szeretem, mert izgalmas, kvázi ugyanúgy meccselek vagy legalábbis hasonlóan, mintha a kispadon ülnék. Örömteli tapasztalat, hogy az elmúlt 10-15 évben végre voltak eredmények is, nagyon sok pozitív dolgot lehetett kommentálni. Nem a fejünket kellett vakarni és magyarázni a magyarázhatatlant.

Ha már a pozitív eredményeknél tartunk. Marco Rossi munkáját hogyan értékelné a magyar válogatottnál?

Személy szerint általában elfogult vagyok az olasz edzőkkel, mert taktikailag nagyon felkészültnek tartom őket, Marco Rossi pedig az emberségével is mindig meghat. 

Rossi szerintem egy picit több, mint egy egyszerű edző: magyarrá tudott válni, az a három szín meg tudott fordulni az ő szívében. Nagyon jól illeszkedik a csapathoz, kiváló pedagógiai érzéke van, jó közösség alakult ki vele, egy erős csapategységet hozott létre.

Azt gondolom, abszolút túlteljesített a csapattal, volt időszak, amikor 120%-ot nyújtott a válogatott. Egy picit talán emiatt olykor túl magasra is tettük a lécet, de azért becsületükre váljék, hogy többnyire meg is tudták ugrani ezeket a magasságokat.  Az utóbbi három Eb-n ott voltunk – persze nem mindegyik Marco nevéhez fűződik. A legutóbbi selejtezőből pedig csoportelsőként tudtunk kikerülni, ami viszont már egyértelműen az ő sikere volt.

Maradva a válogatottnál, ősszel jön a Nemzetek Ligája, ahol Ukrajna, Észak-Íroroszág és Georgia lesz az ellenfelünk. Valaki szerint kötelező az első helyen továbbjutni, más szerint még a harmadik helyet is nehéz lesz megcsípni. Hogy látják most az esélyeket? Az első ukrán-magyar válogatott mérkőzés kommentátora éppen Gulyás László úr volt.

Bozsik Péter: Könnyű mérkőzés nemzetközi szinten már nem nagyon van, leginkább kellemetlennek mondanám ezt a csoportot. Én mondjuk nem örültem annyira az ukránoknak, mert Rebrov meglehetősen képben van a magyarokat illetően, és eléggé kellemetlen stílusban futballoznak. Tőlük tartok talán a leginkább. A másik két ellenfelünk azért verhető, de szintén nem egyszerű. A helyezés tekintetében, hogy fel tudunk-e jutni vagy pótselejtezőt játszunk-e, ezekről nüanszok fognak dönteni. Semmiképpen nem nevezném magunkat favoritnak ebben a csoportban, de azért jó eséllyel szállunk harcba a visszajutásért. 

Gulyás László: Amikor megláttam, hogy a kék-sárgák lesznek az ellenfeleink, azért egy kicsit összezördült a cipőm. Egyrészt nem kedvelnek minket, másrészt meg piszok jó futballistáik vannak. Persze kíváncsi vagyok, hogyan és hol bonyolítják le ezeket a mérkőzéseket. Ez egy nehéz feladat, nem lesz könnyű dolga a sportvezetésnek, a diplomatáknak, de legfőképp a magyar szurkolóknak.

A 2026-os kanadai-amerikai-mexikói közös rendezésű világesemény lesz az első 48 csapatos, amihez egyre közelebb vagyunk. Milyen vb-re számíthatunk? Lehet a titkos favorit?

Bozsik Péter: Érdekes lesz, de az első 2-3 hetet talán inkább túl kell élni, aztán majd szépen letisztul a vége. Szerintem nagyjából ugyanazokat a csapatokat fogjuk látni a legjobb 16 között, mint akiket úgy általában megszoktunk. Biztos, hogy lesz egy-két meglepetés, mint legutóbb Marokkó, de az erőviszonyok nem fognak felborulni. Kíváncsi vagyok az Ancelotti-féle Brazíliára, aki rendkívül jól kezeli az ottani egyéniségeket. Ugyanúgy a spanyolokra is, mert imádom a focit, amit ők játszanak. De sorolhatnánk a jobbnál jobb válogatottakat, itt van például Anglia: nem véletlen, hogy anno Southgatetől elköszöntek, aki egyébként egy jó stílusú csapatot rakott össze, csak az a kis plusz bátorság hiányzott a végső győzelemhez. Viszont most azt mondom, ők is ott lehetnek a favoritok a között. 

Gulyás László: Én viszont pont azt látom ebben az angol válogatottban, mint ami a magyar kézilabda válogatottaknál is sokszor probléma: annyi légiós van a bajnokságukban, hogy a hazai, angol játékosok nem egyszer eltűnnek.

Bozsik úr, mit gondol a jelenlegi magyar bajnoki szezonról? Lesz-e trónfosztás? A Fradin kívül más csapatunk is eljuthat például a Konferencia Ligába nyáron?

A Győr nagyon komoly riválisa, kihívója a Fradinak, talán az utóbbi évek legkomolyabbja. Nem csak azért, mert ott stabilitást és egy komoly klubmodellt láthatunk, hanem nagyon konbinatív focit játszanak. Megkockáztatom, talán ők állnak legközelebb az európai top futball játékához a hazai csapatok közül. 

Akár még egy trónfosztás is lehet az NB I-ben.

Ez a magyar labdarúgásnak annyiból mindeképpen jót lenne, hogy az ETO-nak a Bajnokok Ligája selejtezőjében csak egy kört kellene mennie, ami minimum Konferencia Liga főtáblát érne. A Fradiban meg látok annyit, hogy a selejtezőket végigjárva a harmadik számú európai kupasorozatba vagy esetleg az Európa Ligába is eljussun. Ez már azt jelentené, hogy két klubcsapatunk lenne a nemzetközi porondon, ami újabb előrelépést jelentene. Egyébként a pozitív példák között említhetem most a DVSC-t is, ahol Navarro nagyon jó munkát végez és egyértelműen lehet érezni a keze nyomát a csapat játékán. Összességében azt gondolom, hogy most egy-két csapatnál végre hosszú távra terveznek és van stabilitás a klubok mögött, hogy ezeket a projekteket végig is vigyék.

Végül zárjuk az ominózus kérdéssel: mi kell ahhoz, hogy a magyar landarúgó válogatott újra világbajnokságon szerepelhessen?

Gulyás László: Legyek cinikus? Egy nagyon jó közvetlen repülőjárat. Természetesen azonban némi szerencse. Az, hogy végre egyszer ne kifelé, hanem lefelé pattanjon a labda - erre volt is példa egyébként például az Eb-selejtezőkön, nem is egy. Az, hogy legyen egy olyan csapat, amelyikben nem csak két, hanem öt klasszis játékos van, és akik minden egyes selejtező mérkőzésen a legjobb napjukat fogják ki.

Bozsik Péter: Ez a vb-selejtező nyilván beárnyékolja a jókedvünket. Újra feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mennyit kell várni még a következő részvételre, de én azt gondolom, hogy ez nem feltétlenül csak Marco Rossi kérdés. 

A labdarúgásunknak kell fejlődnie, ezen az úton továbbmennie, amin haladunk, és akkor meglesz a siker.

Több nemzetközi szintű játékost kell adjunk a top bajnokságokba, hogy nagyobb merítési lehetősége legyen a szövetségi kapitánynak. Ez mind-mind fontos ahhoz, hogy mondjuk a következő vb-n ott lehessünk.

Az interjú részben a pódiumbeszélgetés alapján készült.

Képek forrása: unideb.hu