Gauder Áron

A SKICC Debreceni Animációs Filmnapokon előadást tartott Gauder Áron, Balázs Béla-díjas rendező. A Kojot négy lelke című film alkotóját a mű születéséről, az indián kultúrával való kapcsolatáról és a mesterséges intelligencia animációs lehetőségeiről kérdeztem.

A SKICC-re egy mesterkurzussal érkeztél, amit később az Annecy-i Filmfesztiválon is bemutatsz majd, ez pontosan mit takart?

Ez a mesterkurzus az elnevezése miatt nagyon komolyan hangzik, igazából a 2023-ra elkészült filmemről, a Kojot négy lelkéről beszéltem. Minden részletre szívesen válaszoltam, mert hál' istennek bőven voltak kérdések: hogyan indul el egy egészestés film készítése, vagy miként jutunk el a kész műhöz stb. A franciaországi filmfesztiválon minden évben más ország alkotásai vannak fókuszban, idén pedig ez most Magyarország, a hazai animációzás 110. évfordulója alkalmából. Nagyon izgalmas lesz majd Annecy-ben is előadni, mert ott szintén főként fiatalok és diákok lesznek, akikkel könnyű szót érteni.

Az előadásban bemutatott filmet közel nyolc éven át készítettétek. Miből bontakozott ki a mű ötlete?

Járok egy táborba, ahol indiánként próbálunk élni, ennek kapcsán pedig voltam Amerikában naptáncon is. Az indián szemlélet és világ egészen a szívemhez nőtt, így erről régóta akartam filmet csinálni. Egy rajzfilmstúdiónál dolgozom, ahol ezt egy indián mesékről szóló sorozat formájában akartuk megvalósítani, amiből két rész el is készült, de anyagi okok miatt nem tudtuk folytatni. Ekkor mozdultunk el az egészestés film irányába, Temple Réka producer javaslatára. Már akkor tudtam, hogy ez maratoni hosszúságú projekt lesz, de – megtartva a sztorit – végül belevágtunk.

Hogyan lett a váltás után az eredeti ötletből új, kész forgatókönyv?

Ahhoz, hogy támogatást kapjon a mű, egy strukturált kerettörténetet kellett építeni az indián mese köré. Eleinte nehéz feladatnak tűnt, hogy mit biggyesszünk az elejére, mit a végére, de később aztán az élet megoldotta a problémát. A híradóból értesültem róla, hogy Amerikában az indiánok földjén vezetnék át a kőolajvezetéket, ami ellen ők demonstrálnak az építkezésen. Az őslakosok védik a megmaradt kis földjüket és az ivóvizet, amit az olaj teljesen beszennyezne. Akkor

realizálódott bennem az indiánok világlátásbeli különbsége, miszerint az életet adó víz a legfontosabb, és amíg ők ott állnak és a szellemekhez imádkoznak, a másik oldalon a nagyvállalatok jönnek az olajjal, a haszonszerzéssel.

Ez adott egy erős keretet a mi sztorinknak is, ami így nem csak egy régi legenda, ami valamikor megtörtént, hanem utal a jelenünkre, eleven része az életünknek. Ezekre együtt alapozva született meg a forgatókönyv.

Miért pont egy teremtéstörténeten keresztül mutatjátok be az indián kultúrát?

Talán ez írja le legjobban, hogy ők mennyire másképp élnek a Földön. A gyakorlatiasabb ok pedig az, hogy a többi mese nagyon rövid volt, míg ez nagyobb szabású, ami ki tudja tölteni a másfélórás játékidőt. Európában nekünk is megvan a saját teremtéstörténetünk, amit szinte mindenki ismer a Bibliából, ezáltal van mihez viszonyítani, így jobban meg lehet mutatni a különbségeket. Az alap a varjú indiánok legendája volt, ezt kezdtem el feldolgozni, de ahhoz, hogy valódi forgatókönyv legyen belőle, egy másik szakembert, Bereményi Gézát is bevontam a munkába. Eleinte voltak köztünk súrlódások, mert teljesen más irányba akarta elvinni az egész történetet, de miután sikerült mindent tisztáznunk, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Az én absztrakt elképzeléseimet ő szőtte cselekménnyé és párbeszéddé – egyszóval nagyon értette a dolgát.

[1. Kép: Részlet a Kojot négy leleke (2023) című filmből.]

Mesélj kicsit arról is, miként jutottatok el a tervektől a megvalósításig.

A forgatókönyv elkészülése után (financiális okokből) öt esztendőre kissé lelassult a projekt. Sehol nem találtunk támogatót, pedig Kanadában, Franciaországban és itthon is próbálkoztunk. Ennek ellenére folyamatosan dolgoztunk az olyan, nem túl nagy költségű, de mégis fontos alapokon, mint a storyboard és az animatik. Ráadásul mindez a Covid időszakában történt, így otthon kellett alkotnunk. Némi alászinkront is fel tudtunk venni, ahol a dialógusokat még mi magunk mondtuk, csak hogy lehessen mire építeni a rajzolást. Utólag belegondolva megvolt az előnye ennek a nehéz időszaknak, mert közben váltás történt a Nemzeti Filmintézet vezetésében, így újra megpróbálhattuk a pályázatot. Akkorra az animatikot már olyan szinten kidolgoztuk, hogy amit mutattunk, az mozgott, volt színe, hangja és még zenélt is. Erre pedig már sokkal könnyebben mondtak igent az illetékesek.

Rendezőként milyen feladataid voltak egy ilyen animációs filmben?

A több mint nyolc évnyi munkából a tényleges gyártás három és fél éve alatt elég sok feladatom volt. A figura- és látványtervezés, valamint storyboard mellett részben belefolytam a forgatókönyvírásba is, hiszen én azt szoktam meg, hogy egymagam dolgozom – elvégre sok rövidebb alkotást csináltam már végig szinte teljesen egyedül. Bár, ahogy már említettem, a forgatókönyvért például elsősorban Bereményi Géza volt felelős. Nekem igazából már csak a megfelelő mesékből kivett, odaillő, autentikus mozzanatokat kellett beillesztenem az elképzeléseim szerint. Mindezzel együtt a film összesen 120 ember munkája volt, nélkülük az egész nem sikerült volna.

Könnyen sikerült összefogni, összehangolni ezt a sok embert? 

Igen, szerintem nem volt nagy kihívás, egyrészt mivel a kész animatiknak köszönhetően sokkal kevesebb volt a félrértés, abból mindeki le tudta követni, hogy egy-egy jelenethez mi tartozik, és annak hogyan kell kinéznie. Másrészt egy profi stúdió állt mögöttem, akiknek már komoly rutinjuk volt ebben; valamint a gyártásvezetés, az animációs rendező és producer mind azon dolgoztak, hogy a közös munka hatékonyan és gördülékenyen menjen. Igazából csak a gyártás eleje volt döcögősebb, utána mindenki számára egyértelművé váltak a feladatok.

Magát az animációt is sokan készítették. Hogyan sikerült megőrizni, hogy a karakterek ábrázolása egységes maradjon?

A saját terveimből csak keveset tudtam megmutatni az animátoroknak, akik ráadásul a szakma számos különböző területéről érkeztek. Ebből kifolyólag eleinte aranyos kisállatkákat rajzoltak, pufi szarvacskával, nagy csillogó szemekkel meg gyönyörű bundával. Hosszú ideig tartott rávenni őket, hogy nem cukinak, hanem félelmetesnek és veszélyesnek kell őket ábrázolni. Később csatlakozott hozzánk egy animációs rendező, Baumgartner Zsolt, aki aztán összefogta a gyártás ezen részét, és így már zökkenőmentesen zajlott a figurák rajzolása és mozgatása is. Illetve volt egy clean-up (magyarul: letisztázás, kontúrozás az animációban – a szerk.) csapat is, ők feleltek a karakterek egységességéért. Ahány ember rajzolt, annyiféleképpen húzták a vonalakat is, ezért ez a részleg csak arra ügyelt, hogy a figurák minden jelenetben pontosan ugyanúgy legyenek megrajzolva, ami egy iszonyú precíz meló.

A filmet már néhány indiánnak is bemutattátok, ők mit szóltak hozzá?

Az indiánoknak – ezt most már kategorikusan kijelenthetem – bizony tetszett. Magukra ismertek benne, és azt mondták, igazán autentikusan ábrázoltuk a világlátásukat. Őszintén szólva nagyon féltem, amikor Amerikába mentünk bemutatni, mert ott a mindennapokban jelen van a kulturális kisajátítás és az őslakosok ellehetetlenítése, ezért ellenséges fogadtatásra számítottam, hogy mégis hogy jövök én ehhez a témához a világ másik feléről.

Voltam is kellemetlen helyzetben, amikor ott ült velem szemben hat indián mesemondó, és nekem szögezték a kérdést, ki vagyok és mit akarok.

Aztán látva a művet, persze megenyhültek; örültek, hogy valaki meghallgatja a mondandójukat, megérti az elveiket és odafigyel rájuk. Ahol élnek, ott (sajnos) senki sem kíváncsi erre, csak bezárták őket a rezervátumba, és nem is foglalkoznak velük. Az ő történeteiket nem ismerik máshol, de ez a film végre megmutatta őket a világnak.

[2. Kép: Részlet a Kojot négy leleke (2023) című filmből.]

Említetted már, hogy az indiánélethez te magad is kötődtél, még a filmkészítés előtti időkből. Mikor kerültél kapcsolatba ezzel a kultúrával?

Még a gimiben kezdődött, ekkor hallottam először a korábban említett indián táborról, ami a Bakonyban található. 18 évesen fel is kerekedtem, elmentem ide, és annyira beszippantott az ott tapasztalt érzés, hogy azóta is minden évben lejárok, mert hatalmas élmény. Egyszerűen része az életemnek, hogy minden nyáron két hetet az erdőben töltünk. A legfontosabb, hogy ezért nem kell befizetni semmit, mert nem olyan, mint egy megszokott nyári táboroztatás, hanem magadnak varrod a ruháidat és a saját, négy-öt méternyi anyagból álló indiánsátradat. Mivel nincs hűtő, így olyan kaját viszel csak magaddal, ami eláll, mint a hagyma, a kukorica, a kolbász vagy a füstölt szalonna. Az első három nap az akklimatizációról szól: magunk mögött hagyjuk a várost, kikapcsoljuk a telefonokat és előkészülünk. Az utolsó kis részletig minden az eredeti kultúrát idézi, nincs zseblámpa, de még hálózsák sem. A legnagyobb élmény az, hogy teljesen megáll az idő: se óra, se határidők, csak a pillanat és ami éppen történik.

A Kojot négy lelkének témája és a te viszonyulásod a világhoz sokban hasonlít a modern technológiáktól való eltávolodás miatt. Azt hogyan kezeled, hogy a film elkészítéséhez viszont mégis digitális technikát kell alkalmaznod?

Az emberiség számára a fejlődés kvázi egy hittétel. Abban hiszünk, hogy ami régi, az rossz és primitív, míg a jövőben meg minden előre megy, ezért csak azt tartjuk szem előtt, hogy valahonnan fejlődjünk valahova. Holott a természetben minden ciklikus, folyamatosak a változások, ám az, hogy a rosszból a jobb felé mennénk, egyáltalán nem bizonyított. Ezért mondom, hogy mindez csupán hit kérdése. Sőt,

a „nagy” fejlődés közben folyamatosan eltávolodunk a természettől; mindig újabb és újabb dolgokat találunk ki és hozunk létre, de azt nem vizsgáljuk meg, hogy boldogabbak vagyunk-e vagy jobb lett-e ezektől az életünk.

Amikor egy rövid időre úgymond indiánként kint ülök az erdőben, semmi gondom nincsen, egész nap nézhetem a madarakat és a szarvasokat, miközben itthon csak rohanok egész nap. Ezzel együtt számítógépen gyerekkorom óta dolgozom, tehát ha rajzolok a gépen, és az csak egy eszköz a munkámhoz, akkor semmi bajom vele – ilyenkor olyan mint egy ceruza. Nekem a digitális adminisztrációval meg az okostelefonokkal van bajom, amik a mindennapi életet csak tovább komplikálják. Van tehát, amihez hasznos, de azzal, hogy az életünk minden területébe ennyire beférkőzött, szerintem nem egyszerűsíti, hanem halálra bonyolítja azt.

Ugyanezt elmondhatjuk a mesterséges intelligenciáról is. Használtad-e már, hogyan viszonyulsz ehhez? Szerinted milyen szerepet tölthet majd be az animációban? 

Csak nagyon amatőr szinten használtam, egyedül semmi értelmeset nem sikerült vele csinálnom. Ám van néhány ismerősöm, akik jobban beleásták magukat a használatába, velük közösen azért egy-két előremutató dolgot is kreáltunk már vele. Egyébként a félelem, persze, bennem is ott van, hogy ezzel most valamit kiengedünk a palackból, főleg, mivel mindenki őrült módra használja, de azt nem feltétlenül látjuk, hogy hová fog vezetni. Ha az animációban is tömegek kezdik el alkalmazni és boldog-boldogtalan ezzel csinál filmet, akkor születik majd csomó minden – emiatt sajnos el is veszíthetik néhányan a munkájukat. Viszont szerintem jól használni, hogy az továbbra is izgalmas és egyedi legyen, pont azok fogják tudni, akik amúgy is animációval foglalkoznak, van vizuális képzettségük és művészi érzékük hozzá, nem csak erre hagyatkoznak.

Mint magyar rendező, hogyan látod a hazai animációs oktatás és filmkészítés jelenét?

A magyar animáció szerintem magas színvonalú, világhírű, él és virul. Most több szempontból is fókuszba kerültünk, hiszen az utóbbi időszakban sok egészestés film készült – bár rövidebbek folyamatosan születtek eddig is, csak azokat kevésbé ismeri a nagyközönség. Azáltal pedig, hogy az Annecy-i Filmfesztiválon magyar év van, most ismét egy szélesebb réteg figyel ránk. Magam is tanítok a Metropolitan Egyetemen, ahol színvonalas az oktatás, de a MOME is elég jó, az olyan régi meg patinás. Emellett országos szinten van több, nem egyetemi képzés, amik szintén ígéretesek. Oktatóként nagyon sok tehetséges és kreatív fiatallal találkozok, valamint érdekes és pozitív tendencia, hogy egyre több nő kerül be a szakmába. A diákok művészileg igen érzékenyek a világra, és egyedi szemléletmóddal rendelkeznek: a témákban, amelyekhez nyúlnak, visszatükröződnek a félmeik és amik foglalkoztatják őket. Persze, az eltérő profilú iskolák között azért mindig van egy kis versengés, de együttműködés is tapasztalható, például olykor átdolgoznak egymás filmjeibe. A MOME és a METU között legalábbis szerintem mindez egészségesen működik.

Nyilván hosszú volt az a nyolc évnyi munka, amit ezzel a filmmel töltöttetek, te most talán egy kicsit megpihensz. Ám mégis milyen irányokba tevékenykedsz majd tovább?

Természetesen dolgozni kell, illetve nem is tudom olyan könnyen abbahagyni. A stúdióban, ahol a Kojot négy lelke is készült, mindig van tennivaló, jórészt rövidebb anyagok, de lehet, hogy egy mozifilmbe is beszállunk. Személy szerint pedig most egy kilencperces rövidfilmen munkálkodom, ami az ősrobbanásról szól; ez már túl van az előkészítésen. Talán az indiános vonal is megmarad, hiszen régi tervünk Tenki Rékával, hogy ha tudunk rá kellő anyagi forrást szerezni, akkor csináljunk egy sorozatot is az indián népek meséiből. Bár egyelőre a közeljövőben ez nem tűnik reálisnak, de persze sohasem lehet tudni.

A rendezővel készült beszélgetést meghallgathatja a DEmedia.hu podcast rovatában.

Kiemelt kép: papageno.hu.

1. Kép: magyar.film.hu.

2. Kép: filmtekercs.hu.