Szabados Mihály, a Sose halunk meg Imikéje

Debrecenben nőt fel, ahol a Főnix Diákszínpadon és Csokonai Színházban is szerepelt. Közel 40 filmben játszott, talán legismertebb alakítása mégis a Sose halunk meg (1993) című, nagysikerű műben volt. A majd' 15 éve Kanadában élő színész két saját, egyszemélyes darabjával járta az országot az utóbbi időszakban, melyekkel cívisvárosban is fellépett. Szabados Mihállyal az FM90 Campus Rádió VÁRADI című műsorában készült beszélgetés, ennek kivonatát olvashatják az alábbiakban.

Országszerte több színházban is felléptél mielőtt kiköltöztetek Kanadába. Ez miért alakult így?

Tulajdonképpen ezek közül egyik színházban sem voltam a társulat része, mindig vendégként, darabszerződésés alapon szerepeltem. Egyedül a szombathelyi Veöres Sándor Színháznak vagyok alapító tagja. A Sose halunk meg című filmünk 1993-as bemutatójakor Magyarországon szinte csak én voltam az egyetlen fiatal szabadúszó színész, mert akkoriban még a tásulati forma volt uralkodó. Én viszont nem szerettem elkötelezni magam, világ életemben egy ilyen szabad madár vagy szabad portyázó voltam, egyfajta kalandor színész.

Több hazai kisjátékfilmben is szerepeltél már, mire a Sose halunk megbeli szerepedet megkaptad. Hogyan fedeztett fel téged a filmszakma?

A legelső nem színházi alakításom A komáromi fiúban (1987) volt, ami egy kosztümös, kalandos tévéfilm. Ezt még 16 milliméteres filmkamerával rögzítették, az egyik utolsó tévéfilm volt, ami még filmszalagra forgott. Viszont az én bekerülésemnek elég izgalmas sztorija van, ugyanis erre a szerepre egy országos felhívásban kerestek úszni és lovagolni jól tudó, fiatal színészt. Akkoriban én az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatán voltam elsős Hajdú Szabival, meg Tiba Sanyival. Eggyel felettünk járt például Kálloy-Molnár Péter és Hajdu Steve.

A tagozat vezetője, Cila néni (Várhalmi Ilona – a szerk.) pedig kitalálta, hogy felvisz minket erre a válogatásra – neki köszönhetem, hogy felfedeztek engem.

Én voltam a legfiatalabb az egész mezőnyben, amiből rögtön az elején kiválasztottak 15 embert, majd abból szűkítették tovább a jelöleteket, ahová én is bekerültem. Egy verssel készültem, de amikor fellééptem a színpadra, a zsűri elkezdett sutyorogni, amitől olyan zavarba jöttem, hogy belerontottam az egyik versszakba és zokogva szaladtam ki a teremből. Teljes kudarcként éltem meg, aztán mégis én voltam az egyetlen, akit visszahívtak próbafelvételre, amit pedig további fordulók követtek. Később elmondták, a választásuk egyik oka pont az volt, hogy látták rajtam az érzelmességet és a szenvedélyességet, így a többkörös rendszer végén engem választottak a szerepre.

Hogyan választottak ki a Sose halunk meg (1993) egyik karakterének?

Eredetileg volt egy színész, akit erre a szerepre szántak, de ő szerződésben volt egy színházzal, emiatt nem tudta vállalni, így a készítőknek gyorsan kellett találniuk egy másikat. Ekkor épp Kazincbarcikán léptem fel egy egyszemélyes darabban, és pont ekkor Koltai Róbert és Pogány Judit Miskolcra érkeztek egy előadással. Itt mutattak be nekik, de konkrétan remegő lábakkal álltam előttük. Erre ők is sutyorogni kezdtek – úgy tűnik engem ez a suytorgás végigkísér. Később pedig felkértek, hogy játsszam el Imikét a filmben. Ő egy eléggé zavarodott figura, mint amilyen én is voltam abban az ominózus pillanatban. Utólag persze kiderült, hogy a Robiék már akkor eldöntötték, hogy engem választanak.

Milyen volt ezt a karaktert megjeleníteni?

Amit az előbb említettem, az alapján – külső szemlélkőként – akár mondhatnák azt is, hogy, ó, milyen könnyű lehetett. De akkor már 21 éves voltam és így kellett egy 16 éves kisfiút eljátszanom, ezért számomra ez egyértelműen egy szerep volt és nem önmagamat vittem színre. Egy fiatal, szűz srácot kellett alakítanom, szóval egy kicsit vissza kellett pörgetnem magam fejben abba a szerencsétlen kamaszba, ami én is voltam anno, ez pedig komoly munka volt.

Huszonévesként milyen volt megélni, hogy ennek a filmnek ekkora sikere lett?

Egyáltalán nem volt újdonság számomra, viccesen szólva, addigra kissé nagyképű lettem A komáromi fiú után. 15 éves koromtól nagyon elszállt az agyam, mert a tanárok, a város, mindenki a tenyerén hordozott, még a Kölyök magazinban is benne voltam, de aztán az élet adott egy-két pofont, ami helyretett. Mire a Sose halunk megig eljutottam, addigra ez már elmúlt – visszagondolva örülük is, hogy már túl voltam ezen. Hozzáteszem, eleve nem sokat érzékeltem film fogadtatásából, mert Kaposváron játszottam egy elég komor, lélekmarkoló darabban, amihez az összes színésznek nullással letolták a fejét. Ezzel együtt mai napig érzem az emberek szeretetét, és azt, hogy csináltam valami olyat, amire emlékezni fognak.

Ha lebontjuk a filmes és színházi szerepeidet, szinte mindent kipróbáltál. Szerinted mindegyik karakter jól állt?

Leginkább ilyen őrültebb figurákat alakítottam, de vannak olyan szerepek, amiket személy szerint én osztottam magamra. A filmekben nagyon be voltam skatulyázva: bolondos, furcsa, olykor bumfordi karaktereket játszottam el.

Számomra azonban mégsem egy ilyen „idióta”-típusú szerep volt az egyik legfontosabb, hanem az, amit a Grünwalsky Ferenc rendezte Utriusban (1994) játszottam, ahol nagyon mély és kemény karaktert kaptam tőle.

A film végül abban az évben meg is nyerte a hazai rendezői díjat és sokat dícsérték az én alakításomat is. Az Ultrius az egyik legfontosabb mű volt az életemben, sokat tanultam belőle; hogyan kell a kamerákkal összhangban lenni, hogyan nézz vagy emeld a fejed. A filmszínészi technikákat ekkor sajátítottam meg úgy igazából, olyan dolgokat, amiket az iskolában nem tanítanak meg.

A teljes beszélgetést a DEmedia.hu podcast rovatában hallgathatja meg.

Borítókép: magyarnarancs.hu.