Nagyon emberi, mintha a szomszédom lenne, vagy egy haver a térről. Gelányi Imre amolyan ösztönösen jó színész, aki nagyon köztünk él, és talán ezért ennyire jó és könnyű általa bármibe belehelyezkedni, mert hiteles. Sokak példaképe volt és lesz is, a színházi epizódszerepekért járó Aase-díját remélhetőleg még sok más követi.

Önnél a színház és a film ritmuskülönbséggel ugyan, de együtt mozog az életében.

Két teljesen más műfaj, de a mi esetünkben organikusan fejlődött a kettő, ugyanis azokból a színházi előadásokból csináltunk filmeket, amelyeket amúgyis játszunk. De a színházat mindenképpen elevenebbnek, élőbbnek tartom. Ez valahogy közelebb is áll hozzám. Az a pillanat, az a perc, ami ott azon az estén megtörténik, az semmivel sem pótolható. Filmen nem lehet korrigálni, az akkori játékot lerakja az ember, dobozba kerül és onnantól kezdve önálló életet él. A színházi előadásokon lehet finomítani, javítgatni, pontosítani napról napra, estéről estére, hisz más a közönség, más az energia.

Előfordult forgatás közben, hogy ugyanazon előadás bizonyos jelenetét nagyon másképp kellett megoldani?

Eleve visszafogottabb játékot igényel a forgatás, mint a színház. Vissza kell csavarni a hőfokot, de nem átcsapva egy túl naturális játékba. Előtte 180-200-as szériában játszottuk az előadásokat, ami sokat segített a forgatásokon, viszont a film egy egészen más megközelítés, nem lineárisan vesszük, és egészen más játékstílust követel, de a sok lejátszott előadás, és a rengeteg próba ad egyfajta biztonságérzetet.

A biztonságérzet a fontosabb, vagy az a semmihez sem hasonlítható mélyvíz, amikor az embernek magából kell kiásnia az érzéseket?

A kihívásokat jobban szeretem, biztonságot arra értem, hogy a partnerekben bízva, az adok-kapok visszajelzésekből építkezve, tudok merítkezni és ez a közös összhang hozza ki belőlünk az önfeledt játékot, ami jellemzi az előadásainkat. A közönségünk nagyon hamar ránk tud hangolódni, szinte azonnal bele tud helyezkedni a történeteinkbe, hisz kéznyújtásnyira játszunk tőlük. Ehhez az kell, hogy az apró, finom részleteket is ismerjük a darabból, az előtörténetét, a sztori külső és belső dinamikáját, a szereplők előéletét és az egész textúráját.

Az a tizennyolc éves fiú, aki színésznek készült – most önről beszélek – ha látta volna, hogy 40 év múlva karnyújtásnyira a nézőktől egy másodpercre sem engeded őket kizökkenni a cselekmény sodrásából, mit szólna?

Sokkal nagyobb terveket szövögettem akkor. Kőszínházi álmokat, nagy szerepeket. Fiatalon túl nagy lendülettel indultam és túl sok irreális elképzelésem volt a világról.

De hát ez jó! Így kell indulni!

Persze. Szépen lehántottam a dolgokat és eljutottam ide, ahol most vagyok. Ő biztos nem lenne elégedett, de én egyáltalán nem bánom, hogy itt kötöttem ki. A mostani énem viszont elégedett az akkori fiatal énem lendületével, kirobbanó energiáival, hisz az akkori szenvedélyből tudtam visszafejteni azt a csodálatos színészi attitűdöt amelyben most ennyire jól érzem magam.

Mi volt az a szerep, amely viszont nagyon szerteágazóan tükrözi azt a világot, amelyben jól érzi magát színészként?

Az Egy százalék indián, amit most játszom például. Ez a triológia utolsó darabja. És ebben sűrűsödik minden, amit a mai Magyarország modern kori nemi szerepeiről el akartunk mondani. Ez egy nagyon kompakt, kemény előadás. A mai magyar középosztállyal és mindennapjaival nem igazán foglalkozik kortárs mű. A három előadás, három különböző dologra fókuszál. Az Egy százalék indián a férfi nő közötti egzisztenciális, érzelmi és attitűdbeli különbségeket járja körbe. Ezt is leforgattuk, valamikor ősszel kerül a mozikba, ez a triológia lezárása, egyfajta lenyomata egy korszaknak. A Kálmán nap a szexualitással, illetve annak hiányából fakadó feszültségekkel foglalkozik, de nagyon élveztem az elsőt is, 2015-ben csináltuk az Emelláék Farkaséknál című előadást, amely a gyereknevelést helyezte fókuszba.

Óh, amikor bohócszerű gyerekfigurája volt önmagának?

Hajdu Szabolcs végül megtalálta a szerepemet, egy 5 éves kisfiút játszom. Ami nagy kihívásnak tűnt az első pillanatban. Persze az is volt, mert el kellett juttatnom ezt a figurát arra szintre, hogy ne egy vígjátéki figurát alakítsak, hanem hitelesen egy 5 éves kisfiút lássanak a nézők.

És valljuk be, ez az önmagunkkal való szembesítés igen hátborzongatóan sikerült!

Pláne úgy, hogy ezzel párhuzamosan Debrecenben, - ahova valósi vagyok – hétvégén forgattam egy filmet egy 50 éves csávót, aki mindentől megcsömörlötten bolyong a világban és marcangolja önmagát. Ez a két figura folyamatosan egymásnak feszült, és sokat segített is. Az Emelláék Farkaséknál című előadásból film is készült, ahol egyértelműen kiderült, hogy ezt az 5 éves kisfiút nem lehet eljátszani filmen. Ennek ellenére belecsempésztek egy fikarcnyi jelenetben.

Mennyire fontos Hajdu Szabolccsal ez a színész-rendező kapcsolat?

Gyerekkorunk óta ismerjük egymást Debrecenből. Nagy öröm számomra, hogy számít rám, bízik bennem és hogy szakmailag így össze tudtunk kapcsolódni. Végig benne van az alkotási folyamatban, nemcsak írta, hanem rendezi és játszik is benne. Napról napra követi az előadásokat, ezáltal folyamatosan finomodik, és picit mindig más lesz. Nem hagyja magára sem az előadást, sem minket. Mivel egyfolytában tudjuk csiszolni a darabot, mindig újabb és újabb réteget tudunk lehántani róla, ami által mindvégig eleven lesz.

Hogy oldható meg ez az állandó budapesti jelenlét, úgy, hogy Debrecenben él?

Nagyon bonyolult. Elég nehezen viselem az utazásokat, és az ebből adódó éjszakázásokat. A családom, a gyerekeim Debrecenben vannak, és a polgári munkám is odaköt. Ezért mikor felutazom egy előadásra Debrecenből, mondjuk a B32 Galéria és Kultúrtér Színháztermébe, játék után éjszaka utazom vissza, mert másnap reggel már munkába állok. Debrecenben, a helyi színházban még fut egy előadás, amiben játszom, a civil foglalkozásom pedig szociális területen zajlik már 30 éve. Az egy másik színtere az életemnek. Nem igazán tudok változtatni, mert semmi nem biztos és semmi nem állandó. Hajdu Szabolcs például nemrég mondta nekünk, hogy a következő projekteket már külföldön folytatja.

Ez a terem kicsit nagyobb, mint egy lakás. Körbe ülik a színészeket a nézők. Pont, amiért szeretem a színházat, a megfelelő távolság miatt, az itt nincs.

Ez egy más közeg. Itt minden felerősödik, hisz olyan, mintha leülnének egy nappaliba. Itt a sóhajtást is halljuk. Ez a közelség megemel, érzem a feszültséget, szinte együtt lélegzünk a közönséggel. Rajta vannak az előadáson! Meg sem rezdülnek, és katartikus tud lenni néha. Van, hogy végig nevetik az előadást, hisz ez jellemző Hajdu Szabolcs műveire, de bizonyos ponton meg kap egy gyomrost az ember. Ilyenkor megtörténik a szembesülés saját gyarlóságainkkal. És ez az egymásra feszülés, kiengedés lüktet végig az előadásokon. Olyan, mint egy zenemű. Pontosan le van kottázva minden. Minden mozdulat, minden hang, minden gesztus, minden csend. Mi keressük is az ilyen helyeket.

Mi lesz akkor, ha ezeknek az előadásoknak a mozgató embere elmegy?

Ez egy patthelyzet. Az igazság az, hogy elsősorban a közönség szeretetére vagyunk bízva. Az tart fenn bennünket.

Írta: Tarnócai Éva