Afrikában három olyan tó is található, ami időzített bombához hasonló fenyegetést jelent: a bennük felgyülemlő szén-dioxid rossz esetben kirobbanhat és az elterjedő fojtogató felhő a közelben lévőket rendkívül gyorsan megölheti. A legtöbb áldozatot szedő esemény 1986-ban történt.

Az Afrika középső részén található Kamerunban egy csendes nyári éjszakán, 1986. augusztus 21-én a Nyos-tóból induló halálos gázfelhő terjedni kezdett a közeli Nyos, Cha és Subum települések felé, ahol a mit sem sejtő lakosoknak semmi esélye sem volt elkerülni a tragédiát. A tó este 9 és 10 óra között "tört ki", azaz ekkor engedte ki magából azt a nagy mennyiségű szén-dioxidot, ami korábban a víztömeg alján rejtőzött és ami olyan sűrű, magas CO2 tartalmú, ködszerű képződménnyé állt össze, ami az útjába kerülőket azonnali fulladással fenyegette.

A felhő több mint tíz kilométeres körben elérte a völgyet és a falvakat, ahol a lakosok közül többszázan eszméletüket vesztve estek össze, miután találkoztak a különös jelenséggel.

Nem mindenki halt meg aznap a helyiek közül, de több mint 1700 ember és 3000 szarvasmarha sosem nem ébredt fel a hirtelen álomból.

A túlélők beszámolója szerint az események kezdetekor már sokan az otthonaikban tartózkodtak, de a tó felől hallatszódó, 15-20 másodpercig tartó robajlás miatt az utcára siettek, ahol néhányan látták a kilövellő vizet, a fehér felhőt, és záptojás, valamint lőpor szagát érezték. A környéken lényegében mindenki eszméletlen állapotba került több-kevesebb időre: volt, aki néhány óra múlva, mások másnap reggel vagy akár 36 órával később tértek magukhoz, de többségben voltak azok, akik nem csak elájultak, hanem életüket is vesztették. A környező települések lakosai augusztus 22-én megkezdték a halottak eltemetését és az állatok összegyűjtését, majd augusztus 24-én egy svájci misszionárius küldetés arra járó helikoptere révén a világ is tudomást szerzett az eseményekről és megkezdődhetett a mentés, illetve a túlélők kórházba szállítása.

A Nyos-tó esetében a számítások szerint több mint 1 köbkilométernyi CO2 árasztotta el a környéket, de a kezdeti 100 méter magasságig érő gázfelhő magassága folyamatosan csökkent és nem mindenhol tartalmazott ugyanakkora mennyiségű szén-dioxidot. Az emberi szervezetre nézve halálos koncentráció körülbelül 10% körüli vagy afeletti, így azok a lakosok, akik ennél kevesebbet lélegeztek be, túlélték a történéseket, bár többen is voltak, akik a kórházban vesztették életüket tüdőgyulladás miatt. Azok, akik megfulladtak a magas szén-dioxid tartalmú levegőben, rendkívül gyorsan haltak meg, a helikopterről történt megfigyelések arra utaltak, hogy az emberek napi tevékenységük közben, egyik pillanatról a másikra estek össze a robbanás után. A túlélők különös tapasztalatait a záptojásszaggal és hirtelen rájuk törő meleggel kapcsolatban szintén a CO2 jelenlétével indokolták a kutatók, a szén-dioxid ugyanis magas, de nem halálos koncentrációban érzéki csalódást tud okozni, különösen szaglószervi hallucinációkat.

Mivel a tavak (akárcsak a limnikus kitörésre szintén hajlamos, afrikai Kivu-tó) továbbra is potenciális fenyegetést jelentenek a környékbeliekre nézve, a kameruni hatóságok tervet készítettek a vizek szén-dioxidtól való megtisztítására és a kétezres évek elején el is kezdődött a folyamatos, kontrollált "gáztalanítás" megvalósítása, aminek során állandó elvezető vezetékeket telepítettek a tavakban. A szakértők több ízben is kétségbe vonták a hatásosságát az akcióknak, mivel szerintük a beavatkozás a robbanás kiváltó okává válhat, azaz csak felgyorsítja a katasztrófát. Egy 2005-ös felmérés szerint azonban a projekt sikeres volt, mivel néhány év alatt 12-14%-kal csökkentette a CO2 koncentrációt, ami korábban elérte a 97%-ot. Egy 2020-as elemzés szerint a Nyos-tó 2019-re lényegében megtisztult a veszélyes mennyiségű szén-dioxidtól.