De talán, ha nagyon odafigyel a kutyára, megtud az emberről is valamit.” Ezt a mondatot bocsátom előre, amikor a hallgatóimnak választani kell egy feldolgozandó témát az irodalmi kurzuson. Márai Sándor 1932-ben kiadott kisregénye, a Csutora is szerepel a kínálatban – ebből való az idézet. Nem ezt a művét emlegetjük leggyakrabban, ám ebből is legalább annyi megtudható az emberről és az időről, amelyben az ember él, mint A gyertyák csonkig égnek, az Eszter hagyatéka, a Szindbád hazamegy, a Vendégjáték Bolzanóban című regényekből – s nagy levegőt veszek, nem sorolnám végig Márai regényeit. Legalább annyit, csak persze másképp. S figyelmeztetek arra is, hogy aki a kutyákkal szemben elfogultabb, mint az emberekkel, az inkább ne olvassa el Csutora, a korcs puli történetét. Pedig még humoros is vagy ironikus, persze az irónia többé-kevésbé mindig kegyetlen.

(A kutya és a gazdája között egyre inkább elmérgesedik a viszony, ami már abban a pillanatban sejthető, mikor a karácsonyi ajándéknak szánt jószágról kiderül, hogy korcs. Aztán pedig, hogy harapós is. Nem hagyja megtéveszteni magát. Lázadó, és a „zendülés látszólagos szabadsága” csak a séta közben oldódik föl. A végén vérre menő élet-halál harcot folytatnak egymással. A kutya sír, aztán legyőzötten, „sántikálva kioson a szobából, és pofáját sem fordítja vissza többé”.)

Pedig ha elolvassa, rájön, hogy nem is a kutyáról van szó benne. Pontosabban, róla is, a kutya története azonban csak megtévesztő narrációs kerete annak, ahogy az „úr”, Csutora gazdája a világot figyeli, és benne leginkább önmagát szeretné megismerni. A puli tulajdonképpen az író „rezonőrje” – ahogy Rónay László is rávilágít erre –, önálló lény, saját érzésekkel és akarattal, s a szabadság korlátait nem képes megszokni. A kutya jellemében Márai az író, tehát önmaga jellemét is faggatja. „Talán sokkal több türelem, jóság és alázat kell az élethez, mint amennyire nekem telik” – állapítja meg, belátva, hogy megbukott a kutyával szemben. Hogy megbukott önmaga előtt.

„Óvatosság, olvasó! Kutyatörténet következik.” Ez az első mondata a narratív keretnek, a prológusnak. Már ez a figyelmeztetés is fölkelti gyanakvásunkat. Üzenheti ugyan vele az író, hogy egy kutyatörténet eleve sikerre van ítélve, így egy igazi művész számára méltatlan műfaj, nem oly nemes, mint például egy lélektani regény, de azt is mondhatja vele egyúttal, hogy „vigyázat, csalok” – nem kutyatörténet következik. Igaz, hogy az író megrémül, mikor átfut benne a gondolat, hogy gyáva az emberekhez, ezért ír a kutyáról, de már ő is tudja, hogy nem a kutya és ember idillje lesz a téma, hanem a kutya és ember viszonyának lélektana, a szabadság és az autonómia lélektana.

Ebben a „szobakatedra-előadásban” eredetileg nyári olvasmányt szerettem volna kínálni. Nem túl hosszút, az árnyékban, egy padon is olvashatót. És sokszor újraolvashatót, hiszen bevallom, én minden évben a kezembe veszem Márai Csutoráját, mégsem fedeztem föl még mindent belőle. Van néhány ilyen könyv, néha ezért is nem olvasok újakat… Gyarapodnak a lapszéli ceruzabejegyzések, aláhúzás, felkiáltójel, egy-egy szó.

(S talán másképp képzelem a nyarat: hogy mindenből lehet tanulni, abból is, ha az ember „csak” olvas. Vagy elgondolkodik róla, hogy mit olvasott. Vagy nézi a mozdulatlan vizet, és megkérdezi, hogy minden rendben van-e, vagy talán megint elromlott valami, mert bár a víz mozdulatlan, fölötte vészjósló a levegő. S kérdezi azt is, hogy „mit tehetek én?”)

Előbb ezt találom: „Nincs olcsóbb és kényelmesebb, mint állatot szeretni ember helyett.” Majd: „Az is milyen lesújtó, számára megrendítő felfedezés, hogy ez a világi élet annyi is, mint mások ellen élni, különösen, ha fokozott buzgalommal kezdünk élni valakiért.” Két mondat, egy hosszabb és egy rövidebb: „Nemcsak a testi modornak, a gondolkozás modorának is van gyerekszobája, melynek fegyelme tiltja a létezés bizalmas titkaival kapcsolatban a tolakodó érdeklődést, a szemérmetlen kérdéseket. Vannak szemérmes kérdések az életben, melyeket még a vallásos lélek sem kérdez istenétől.” Aztán: „Talán csakugyan nem elkerülhetetlen, hogy betegség és halálfélelem árán munkáljuk meg nemesre a pillantást, mellyel az életet nézzük.” Haladok tovább: „Nemcsak a szeretetnek, a gyűlöletnek is vannak bilincsei” – s később: „Úgy látszik, minden nagy szenvedély egész embert, teljes odaadást követel; csak a gyávák és közönyösek találják meg számításukat az olcsó csókban vagy egyszerű pimaszkodásban.” Ennél a mondatnál újra és újra elgondolkodom: „Mindig azt gyűlöljük legjobban, aki ellen vétkeztünk.”

Belátva, hogy épkézláb értelmezést a „túlbeszélés” nélkül nem tudok adni, még tanulságom sincs az olvasó számára, így csak Márai regénybeli tanulságát ismételhetem. Mert az úr, „amint halad az életben, botorkálva és tévedések árán, kezdi megtanulni, hogy általában nem a szépet, a jót és az erényt szeretjük – hanem mindazt, ami elnyomott, tökéletlen, ingerült és vicsorogva perelő, mindazt, ami nem az erény s a beleegyezés, hanem a hiba, a lázadás.” És Rónay Lászlót idézhetem, aki szerint az „úr”, Csutorát figyelve, „minduntalan arra gondol, hátha mindenki áldozata lett e rosszul fejlett civilizációnak, s neurotikus egy kissé. Ma még állnak a díszletek, a regény »történelmi kiszólásai« azonban azt sejtetik, hogy egész Európa alapvetően át fog rendeződni, mert már készen állnak a »próféták« a hatalomátvételre.”

A Csutora 1932-ben jelent meg, a történet 1928 karácsonyán indul. Vajon miről szólna ma egy „kutyaregény”? A rossz princípiumát magával hordozó világgal szemben Márai regényében kétféle magatartás szolgálhatott védekezésül: a kutya illúziója a teljes szabadságban és az ember közönye vagy érdektelensége a „vágytalanságban”. Egyik sem hatékony, csupán a fegyelem. Az illúzió és a közöny ma is jellemző. És a fegyelem?

A szerző irodalomtörténész