Mivel Erőss Zsoltot (több mint egy évtizeden keresztül) volt szerencsém személyesen ismerni, az új, róla készült nagyjátékfilm apropóján úgy döntöttem, hogy csütörtökönként a vele kapcsolatos (avagy általa írt), egy évtizeddel ezelőtti írásai(ma)t újra publikálom. Így, tiszteletem jeléül, az elmúlt és következő néhány csütörtök a Hópárducról (és persze feleségéről Hildáról, akinek a perspektívájából bemutatja a film családjuk életét) szól. (Ez a cikk a harmadik a sorban, az első itt található, a második pedig itt.)

/     /     /

A címben említett filmben szakadékokon nekifutásból átugró tomkrúzokat és izzadó arcú szilvesztersztalónékat vártam. Meglepetésemre helyettük valódi karaktereket és (viszonylag) hihető akciókat kaptam. Még Gyllenhaalnak sem a kockás hasát (1x villantják csak meg), hanem inkább a személyes drámáját mutatta be a rendező. (Aki kíváncsi azért azokra a kockákra részletesebben is, javaslom a Southpaw című film megtekintését.)

Mindenekelőtt azonban le kell szögeznem, hogy nem értek a hegymászáshoz (sem). A Fujira egyszer éjjel felmásztunk (felsétáltunk) ugyan (egy csodálatos napfelkeltére értünk fel), de az inkább egy hétvégi trekking túra volt, mintsem hegymászás. A magashegyi hegymászással kapcsolatos (szigorúan elméleti) fotel-ismereteim csak az Erőss Zsolttal folytatott számtalan beszélgetésekből, illetve a témában írt könyvekből származnak.

Több mint húsz évvel ezelőtt ismertem meg Zsoltot. Nyomon követhettem az elmúlt mozgalmas történéseit körülötte. A Mount Everest meghódításától (2002) az első, majd a második gyermeke születésén át, lábának amputálásán keresztül, a Kancsendzönga expedícióra való felkészülésen át, az utolsó csúcstámadásig, amikor végül a Himalája legmagasabb csúcsánál is magasabbra jutott fel.

A film őszintén mutat rá, hogy az egyik legnagyobb Csomolungma tragédiához elsősorban nyers üzleti érdekek vezettek, nem valami magasztos és heroikus ok. Mindkét legendás hegyivezető (Scott Fisher és Rob Hall), frissen alapított cégének legfontosabb célja volt, hogy minél több ügyfelet „tűzzenek ki” a Mount Everesten, hogy ezek a (messziről is látszó) sikerek újabb fizető kuncsaftokat hozzanak. Azóta ez az üzleti modell (a több tonna otthagyott szeméten kívül) oda vezetett, hogy a serpák és oxigén nélkül „tiszta stílusban” mászó profik gyakran kénytelenek beállni az amatőrökből álló sor végére a csúcstámadás során. Értem én, hogy szegények a nepáliak, de ez akkor is lehangoló.