Most minden klappolt. Ott volt az akarat, az alázat, a pontosság, és a türelem. Már a harmadik percben zörgött a ZTE hálója. Ojediran érkezett jól egy kipattanóra, és a nigériai megszerezte első bajnoki találatát Loki mezben. Ő az égieket áldotta gólörömként, mi az ő lábát. 

 

Szemre is tetszetősen adogatott a DVSC, a széleket foglalkoztatták a belsők, Szuhodovszki is rendre teret hagyott a többieknek, ha egy kicsit jobban látszik majd rajta a jövőben a mindent a piros-fehérekért szlogen, akkor végre megnyugodhatunk, nem volt rossz vétel. A félidő közepén az igen agilis Vajda lőtt messzebbről. Az a mai napig vitatott, hogy Bárány feje beleért-e a labdába, de tény, Dombó kapus beleért. Amikor a hálóból kiszedte. Aztán a fiatal szélső - aki biztonsági tartalék lett Kocsis Dominikkal együtt Szélesi Zoltán válogatottjában, az U212-ben - kiharcolt egy tizenegyest, amit Dzsudzsák lőtt a kapuba, majd a szünet előtt nem sokkal Bárány, egy fejessel a negyediket is megszerezte.

 

 

A második játékrészben látni lehetett, hogy a hajdúságiak nem fogják szétszaggatni az istrángot. Kaptak is egy gólt a 47. percben a frissen beállt Németh Dániel révén. Igazán azonban nem volt miért izgulni. A DVSC néhol iskola focit mutatott be, hogy az ötödikkel - Dodó volt eredményes újfent - megnyugtassa övéit, meg az ellenfelet: a háború eldőlt, a zalai kapituláció már hamarabb.

 

A piros-fehérek összességében ilyen arányban is megérdemelten nyertek, és még nincs veszve az áhított bronz. Innen viszont már nem nagyon illenék pontokat hullajtani, pláne a Nagyerdei Stadionban. És az sem árt, ha a válogatott szünet után, március harmincadikán, három egységgel gazdagabban térnek haza a kiesés szélére sodródott Kisvárdától.

 

 

Weisz György