A bejegyzés szerzője szerint.)

Húsz évvel ezelőtt rájöttem arra, amit – például nálunk – mindmáig nem ért az emberek többsége. 

Arra, hogy az észak-európai népek azért élnek jobban, mint a dél- és kelet-európaiak, mert őket nem izgatja, hogy saját lakásuk, házuk legyen.

„Akkor esett le a tantusz” nálam, amikor 2003-ban Berlinbe költöztem (újságíró-tudósítóként) és megtapasztaltam: senki sem lakik „öröklakásban”, függetlenül, hogy azt megengedhetné-e magának vagy sem. Persze, hogy – szokásom szerint – túlzásokba bocsátkozva adom elő a mondandómat. Az igazság az, hogy az említett évben Berlinben 85 százalék kontra 15 százalék volt a lakosságon belüli arány a bérlakásban élők javára.

Frankfurtban, Münchenben, Hamburgban, a nyugatnémet fellegvárakban 70:30, a keletnémeteknél pedig – például Jénában, Lipcsében, Drezdában, Rostockban – az emberek 80-90-százalékának esze ágában sem volt, hogy lakást vásároljon.

Berlini recept

Holott akkoriban „nevetséges árakon” lehetett lakásokat vásárolni a németországi városokban. Közülük Berlin messze a legolcsóbb helynek számított. Nem megyek bele az okok sűrűjébe, a szerteágazó, speciális politikai-gazdasági háttérleírást igényelne…

Legyen most annyi elég, hogy 2003-2004-ben Prága vagy Varsó új lakásainak négyzetméterárai 50-70 százalékkal, Budapesté, Bukaresté körülbelül 20-30 százalékkal voltak magasabban…

Az, hogy aztán Berlinben és minden nyugat- és kelet német nagyobb városban végül durván elszálltak az árak, az kérem, eredendően nem a lakás-magántulajdonnal kapcsolatos helyi gondolkodás, hozzáállás drámai megváltozásának, hanem annak köszönhető, hogy spanyol, görög, izraeli, olasz, nem sok időre rá   magyar, lengyel, orosz, román, ukrán kis- és nagybefektetők, hirtelenjében, óriási erővel „rástartoltak” a németországi, a hollandiai, a portugáliai és a többi nyugat-európai ingatlanpiacra.

Míg a legtöbb említett helyen a 2008-as válság nagy árzuhanást produkált, addig ez alól furcsa kivételt képezett Berlin – a világválságot de facto válság nélkül úszta meg. Ott az igazi krízis 1998-2006 között zajlott, de ennek részletezésébe se megyek bele ezúttal.  

Mindenesetre a külföldiek – mindenki mást megelőzve dél- és kelet-európaiak – drágították meg brutálisan az egész németországi ingatlanpiacot, legelsősorban az „én Berlinemet”. A várost, ahol egészen 2010-ig minden áru és szolgáltatás olcsóbb volt, mint hazánkban. Németország egyetlen sokmilliós városát, ami sose lesz kész teljesen, amit – ha oda költözöl – tetszésed szerint építheted, változtathatod tovább. Európa egyetlen helyét, ahol – József Attilát idézve – „a szabadság szüli a rendet”.

Szóval, Kelet-Európában, Dél-Európában, a világ nagy részén továbbra sem értik, amit megértettem – mert ott voltam – a kétezres évek elejének Németországában:

Hol a polgárok nem vesznek nyakukba rendkívüli anyagi terheket, nem adósodnak el csupán azért, hogy elmondhassák (elsősorban önmaguknak és gyerekeiknek), hogy „vagyonos vagyok, örökséget hagyok magam után, hiszen ingatlant birtokolok”, ott az emberek általában – mindent egybevetve – jobban, értelmesebben, izgalmasabban, színesebben élhetnek. Mert több igazi örök értéket: szellemi, kulturális, utazási, a mozgás szabadság gyakorlati kiteljesedéséből fakadó élményt képesek felhalmozni.

Az, hogy Észak-Nyugat-Európa társadalmainak többsége, kiemelkedően a német társadalom, nem úgy tekint a lakásra, a házra, mint bármi egyéb piaci szegmensre, amely pénzfelhalmozáshoz segít, az – benyomásom, értelmezésem szerint – a protestantizmusukból, a lutheránus gyökereikből fakad. Egy olyan szellemvilágból, amely a pénzt ugyan nagyra értékeli, de nem öncélúan, hanem meghatározóan azért, hogy az segítse a társadalmi haladást, enyhítsen valamiképpen az ember és ember közt rendszeresen újratermelődő igazságtalanságok enyhítésén. Mármost, hosszú berlini tartózkodásom során megtanultam, hogy az ott élők többsége, köztük a nagyon jómódúak is, erkölcstelennek tartja, ha valaki a lakásból, az azzal való üzletelésből akar meggazdagodni. Nem megyek bele a részletekbe, de tudván tudom, hogy Németországban

a. roppant mód védi általában a törvény a lakásbérlőt, azt kirúgni roppant nehézkes és a tulaj roppant mód „megszívhatja”, ha „szívóskodik” a bérlőjével,

b. csak nagyon ritkán és nagyon komoly indokkal emelhető a lakbér,

c. Németországban mind a közvélemény, mind a politikai elit jelentős hányada – minél súlyosabb a lakáshelyzet, annál inkább – kiszorítani igyekszik a lakással (az emberi lényhez méltó legszűkebb, legintimebb élettérrel) való üzletelést.

Az Airbnb és a hasonló modellek működtetését – társadalmi, családi érdekekre hivatkozva – korlátozzák. Legalábbis a nagyvárosokban. A „szocialista” Berlint – lám! –  e téren a „kapitalista” New York is másolja most már…

A fejlett világ akut lakhatási problémákkal küszködik, a fiatalság nagy része megalázottnak érezheti emiatt magát. Ez beláthatatlan feszültségeket hordoz magában: a lakásprobléma társadalmi gyúanyaggá lett. Amerikában és Európa-szerte mélyül az a korábban szinte ismeretlen válság, amelynek lényege:

új lakások, luxuslakások, házak állnak üresen, mert azok tulajdonosai nem természetes igény kielégítésére építtették őket, hanem spekulációs öncélból. Eközben a jövőt építeni hivatott nemzedékekhez tartozók milliói társbérletekbe kényszerülnek… És csodálkozunk, hogy nem születik elég gyerek, hogy növekszik a fiatalok körében az öngyilkosok száma, hogy a búskomorság járvánnyá válik…

Dél-Európában, Kelet-Európában, immár Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is, az ifjú pályakezdők túlnyomó többsége számára elérhetetlen cél, hogy valaha is saját lakással bírjon. A „Németország-féle” társadalmakban azonban – állítom – azért ígérkezik a jövő mégiscsak biztatóbbnak, mert ott a saját tulajdonú lakás „lelki”, valójában irracionális jelentősége elhanyagolható.

Úgyhogy – fogadjunk! – a németek, beneluxok, skandinávok, baltiak, részben a britek, az USA keleti partvidékének polgárai (lassan, de biztosan) nagyobb eséllyel fognak a fejlett világ jelenlegi legégetőbb gazdasági, társadalmi problémáján drasztikusan javítani, mint a „magunkfajta” társadalmakban, országokban.

Végül a józan észre kívánok hatni: korunk vitathatatlanul egyre inkább a mobilitásról szól.

Az egész, technológia-központúvá váló világunkban az kerül az élre, aki a legjobban, leggyorsabban tud alkalmazkodni minden innovációhoz: társadalmihoz, anyagihoz, technológiaihoz, egészségügyihez, oktatásihoz.

Az „öröklakás” azonban nem más, mint annak a hitnek a továbbélése, hogy „az én házam, az én váram”. Nos, ez a hit az, ami garantálja, hogy lemaradjunk a mobilitási versenyben. Akadályoz bennünket abban, hogy alkalmazkodjunk.

Az hisszük, hogy a szebb jövőt ágyazzuk meg a gyermekeink számára, ha öröklakást örökölhetnek tőlünk. Lelkiismeretünk ezáltal tiszta…

Ez – úgy, ahogy van – bizony „csacsiság”. Ki tudja, milyen világ vár gyermekeinkre? Ki tudja, hogy meddig élünk mi magunk? Ki tudja, milyen pénzügyi válságok következnek be a következő öt-tíz-harminc évben?

Senki.

Az emberiség nagyrésze – valójában – nem engedhetné meg magának azt a luxust, amit az emberiségnek legfeljebb az öt százaléka: tudniillik azt, hogy városi lakásokat, hatalmas vidéki házakat tartson fenn.  Egyáltalán azt, hogy ingatlanba forgassa megtakarításait. Ugyanis ez – az esetetek többségében – eladósodást jelent. A többi csak idea, vágyálom, vágyvezérelt gondolkodás…

Mert, ha baj van, akkor az átlagember nem tud ám kiszabadulni a „banki fogságból”, a piac pedig – nem mindig vevő ám „életünk legnagyobb önálló befektetésére”. Lelki törést szenvedünk, veszélybe sodorjuk családunk és önmagunk egészségét, ha szembekerülünk azzal a gyakori jelenséggel, hogy „nem tudjuk jó pénzért eladni azt, amire rátettük egész életünket”. Netán egyáltalán nem tudjuk eladni, midőn nagyon kellene az a pénz. Ha fizetésképtelenné válunk, a bank simán ráteszi a kezét egyetlen „vagyonunkra.”

Az ember márpedig – a mai korban különösen – akkor él jól, ha szabad. A lakástulajdonlás – a legtöbb esetben – „magyarul azt jelenti”, hogy korlátozva vagyon szabadságunk. 

Egyébként pedig az is nagy kérdés, hogy gazdag emberek – az a bizonyos öt százalék – mire fel halmoznak fel saját házakat, lakásokat? Micsoda önzőség, micsoda erkölcstelenség. És micsoda ostobaság? Azon örömködni, hogy papíron még nagyobb pénzértéket képvisel a személyes vagyon?

Az idealizmust félretéve: a kapitalizmus alapvetően jobb, mint minden egyéb társadalmi-gazdasági képződmény, mert egyedüliként – megannyi természetesen bekövetkező válsága dacára – újra és újra bizonyította, hogy a magántulajdonon alapuló versenygazdálkodás inkább szolgálja az emberiség egészségét, életminőségének javítását, általános boldogulását. Az ember természetéhez a verseny gazdálkodás áll a legközelebb: nem tökéletes, de jobb, mint minden egyéb kipróbált alternatíva.

Ennél fogva, a lakásépítésben sem elengedhető a szabadpiaci verseny. Ha azt kizárjuk, akkor pláne súlyosbodik a lakáshiányos problematika.

De a „késztermék”, a megépült lakás vagy ház funkciója nem szabad, hogy más legyen, mint egy iskoláé vagy egy kórházé.

A lakásellátás – fogadjunk! – olyanná válik előbb-utóbb, mint az oktatás vagy az egészségellátás. Szolgáltatássá. 

A szolgáltatott minőség alapján változik, mennyit fizetünk érte rendszeresen. De az, hogy minden ember lakásban lakhasson, az ugyanolyan természetes jog, sőt kötelezettség kell legyen, mint hogy egyen, iskolába járjon.  

Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.