Ugyan Az alkotó nem a Netflixre készült, jellegét tekintve ugyanúgy a kommercializált középszerben gázol: más sci-fikből összegyúrt, technofil ember-AI sztori, amit az alacsony költségvetéshez mért pazar látvány ment meg a teljes érdektelenségtől.

Ha a science fiction gazdag műfaját vizsgáljuk, történetei kissé leegyszerűsítve a legtöbb esetben valahol a technofil-technofób tengely két végpontja között helyezhetők el. A pozitivista szemléletű sci-fi látja a lehetőséget a technológiában, bízik az innováció nyújtotta új lehetőségekben, és feltétlen bizakodással tekint a jövőbe, míg

az érem másik oldalát a szkepticizmus és a pesszimizmus, a technika fejlődésétől való félelem, aggodalom határozza meg,

mely gyakran egy disztópikus/posztapokaliptikus világ eljövetelének víziójával társul. Ritkán fordul elő, hogy egy film inkább az előbbi felé tendál (sőt, megvallja azt), ám Az alkotó egy modern teremtéstörténeten keresztül a humanoid lét lehetősége és legitimitása mellett foglal állást.

A film nyitányában a robotok első, még kissé darabos lépéseit, a manuális feladatok ellátását látjuk, majd megjelenésüket a műtőben, a tűzoltóságban, a hadseregben, a szórakoztatóiparban, végül a társadalomban. A Zsivány Egyest jegyző Gareth Edwards mozija egy televíziós műsormontázzsal nyit, melyben a Tomorrow, Today meglehetősen optimista, már-már propagandára hajazó adása perceken belül hatalmas robbanásba, Los Angelest sújtó nukleáris katasztrófába torkollik. Ennek kapcsán egy amerikai hadnagy bejelenti:

a tengerentúlon már betiltották, Új-Ázsiában pedig hajtóvadászatot indítanak a megmaradt humanoidok ellen,

hiszen ők a felelősek a tragédiában elhunyt csaknem egymillió ember életéért. 

Az alkotó prológusa három percben felvázolja a narratíva középpontjában álló (egyik) oppozíciót, és burkoltan azt a szellemiséget is, amelyet a későbbiekben snittről-snittre épít fel. Joshuát (John David Washington) a beépített ügynököt és feleségét, Mayát (Gemma Chan) flashbackben ismerjük meg: valahol Ázsiában beszélgetnek közös jövőjükről, amikor a NOMAD (Észak-amerikai Orbitális Mobil Légvédelmi Rendszer) megtámadja a térséget és elveszi a nő életét. Pár évvel később a visszavonult, a csapás romjait takarító Joshua újabb küldetést kap: mivel egy videófelvételen Maya alakját véli felfedezni,

minden ellenállása ellenére végül visszatér Új-Ázsiába, hogy megtalálja Nirmatát, az alkotót

és ezzel véget vessen az ember és az AI közötti konfliktusnak – mely a gyakorlatban utóbbi totális eltörlését jelentené.

Az alkotó felvetése ilyen értelemben nem csak a technofil-technofób keretrendszerben helyezhető el, hanem egy ennél mélyebb,

az Edwards által újraértelmezett Kelet-Nyugat ellentétpárban is újat hoz.

Új-Ázsia képviseli az ősi világot, a tradíciót, a természetközeliséget, de ők védelmezik, teszik társadalmuk szerves részévé a tragédia után kitaszított humanoidokat, míg Amerika urbánus, progresszív(nek tűnő) világába – melyet alapjaiban határoznak meg a technológiai invenciók – az öntudatra ébredt (?) robotok már nem férnek bele. Tehát adott egy egyszerre be- és elfogadó, de a hagyományokhoz ragaszkodó kelet, és egy berendezkedésében haladó,

AI-kérdésben viszont meglehetősen konzervatív nyugat, ami addig nem áll le, amíg el nem pusztítja az utolsó utánzatot.

Bár nincs kimondva, a humanoidok 2055-ben öntudattal (vagy ahhoz nagyon közeli attribútumokkal) rendelkeznek. A fő törésvonal abból fakad, hogy a Közel-Keleten emberként kezelik őket, míg Amerikában – az általuk okozott katasztrófa miatt – a civilizációra veszélyes, személytelen gépekként.