Anyám macskája című diplomafilmjét a premier óta Melbourne-ben, Chicagóban és Balin is vetítették, eddig több mint 30 fesztiválon szerepelt. A film rendezője, Schnabel Annabella jelenleg tanít és szabadúszóként dolgozik. Realizmusról, lehetőségekről és Diák Oscar-esélyekről is beszélgettünk.

„Elég masszív geek-tinikorom volt, ami számítógépes játékok és filmek bújásából állt” – írod a Goethe Intézet-es bemutatkozásodban. Mik a legfontosabb filmes és videojátékos alapélményeid?

A filmes érdeklődésem tizenkét éves korom körül kezdett kinyílni. Először csak az tűnt fel, hogy unom a családi filmeket, amiket a tévében adtak, így aztán a neten kezdtem keresgélni. Egy nyári szünetben rátaláltam a Radírfejre, idejekorán. Nem bírtam végignézni, mert iszonyatosan rosszul lettem tőle, de közben nagyon érdekelt, mi lesz a vége, úgyhogy egy fél órás szünet után befejeztem. Nagy mérföldkő volt ez a filmekről alkotott világképemben. Lynch után Tim Burton és Kubrick következett, aztán Jim Jarmusch és Lars von Trier jött. Emlékszem, a gimnázium első éveiben láttam az Idiótákat, ami hatalmas élmény volt.

A videojátékos múltam pedig leginkább a World of Warcrafthoz kötődik. Egy magyar tört szerveren játszottam sok éven át, ahol egy PvP-klánt is alapítottam Clairvoyantes néven. Ez az időszak kábé nyolc évig tartott, és leginkább a közösségi kapcsolódást kerestem benne. Voltak klántalálkozóink, és csináltunk például olyat, hogy eljátszottuk a Rómeó és Júlia erkélyjelenetét a játékban. Visszatekintve ez egy izgalmas kísérlet volt egy olyan virtuális térben, amit alapvetően nem erre találtak ki.

Anyukád matematikus-fizikus. Nálad hogyan alakult ki a bölcsész szemlélet, és mennyiben járultak ehhez hozzá a reáltudományok?

Anyukám hobbiszinten zongorázott, így a zenével már korán megismerkedtem. Általános iskolától kezdve zongorázni és trombitálni jártam, szóval gyorsan kialakult bennem az igény a művészetre, annak ellenére, hogy a felmenők között mérnökök vannak. Egy éve dobolni kezdtem el, ami hatalmas szerelem. Visszatérve a kérdésre: biztos a lázadás is benne van abban, hogy nálam jött ki először ez a művész véna. Mondjuk a mai napig érdekel a tudomány, követem a csillagászati és fizikai felfedezéseket, és érdekel a technológia és a film kapcsolata. De

a művészet nyújtja az igazi szabadságot.

Az Anyám macskáját egy gyerekkori élményed inspirálta, a szülői szeretetért való teperés, illetve hogy magad is fantáziavilágokba menekültél. Traumaoldásként szolgált számodra a film?

Traumaoldásként és önkifejezésként. Valóban, gyerekkorom óta jellemző rám, hogy fantáziavilágokkal veszem körül magam. A film alapötlete elég korán megvolt már, mivel pszichológiai szempontból is foglalkoztam a toxikus szülő–gyerek kapcsolattal a magánéletemben. De a formanyelven sokat gondolkodtam, mivel nem akartam egy olyan szomorkodós filmet csinálni, amit már ezerszer láttunk. Végül egy New York-i kirándulás vezetett el a beöltözött emberek világához, innen jutottam el a Furry szubkultúrához. Az úgynevezett fursona megalkotása pedig sok lehetőséget kínált a metaforateremtésre is.