Annyi minden befolyásolja, hogy egy filmmel hogyan sikerül a találkozásunk. Nem mindegy, kivel nézzük, hol, milyen állapotban, és persze az sem, hogy a film mikor kerül közönség elé – sokszor előfordul, hogy egyszerűen csak nem volt jó az időzítés. Szóval most mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy alább az én szubjektív filmes listámat látjátok, ami nem véletlenül kapta azt az alcímet, hogy a „kedvenc filmjeim 2022-ben”, és nem azt, hogy „az év legjobb filmjei”, mert nem hiszek abban, hogy létezik ilyen (bármilyen rangos filmfesztivál vagy díjkiosztó sugallja). Rám ezek az alkotások hatottak idén a legmélyebben, mert pont eltaláltak, és kész. Fontos volt, persze, hogy magas szakmai minőséget képviseljenek, de talán még ennél is fontosabb, hogy épp valami olyat tudtak üzenni, ami az életemhez hozzátett. Gyárfás Dorka szokásos év végi filmes listája.

10. Menekülés 

Pontosan emlékszem, hogyan néztem ezt a filmet, és elárulhatom: semmi nem volt adott ahhoz, hogy rendesen elmélyedjek benne. Épp elkezdtem ismerkedni valakivel, akiről azonnal látszott, hogy nagyon fontos lesz az életemben, és az aktív csetelés közben pillantgattam vissza a képernyőre, amin ez a film futott. És mégis, velejéig megrázott, és szabályosan úgy éreztem: bekebelezett, mert egy olyan rettenetes krízist és traumát mesélt el – pontosabban a hosszú évekig elfojtott trauma feltárását –, hogy nem lehetett más formát találni neki, mint ezt a kicsit elemelt műfajt: az animációt.

Ugyanis vannak akkora fájdalmak, olyan kibírhatatlan szenvedések, amiket csak egy (jó nagy) lépés távolságból lehet elmesélni – ahogy a holokauszttörténetek is gyakran a legérzelemmentesebb, legtényszerűbb stílusban hangoznak el. Ebből a történetből meg talán mindennél jobban megérthetjük, mit is takar az a szó, hogy „migráns” – már ahogy az utóbbi időben használjuk –, hogy amögött milyen tragédiák sora húzódik, és az hogyan hat a menekülők egész későbbi életére – látsszon végül bármennyire is rendezettnek és sikeresnek. ITT írtam róla részletesen.

9. Minden jót, Leo Grande

Azokat a vígjátékokat szeretem, amik nem nézik hülyének a nézőt, és ugyanúgy van gondolat, tanítás mögöttük, mint bármely drámának. Vagy ha más nem, egy olyan életszemlélet, amit magunkkal vihetünk, és könnyebb lesz elviselni általa a nehézségeket.

Ez a film iszonyatosan fontos állításokat fogalmaz meg a női vággyal kapcsolatban, pontosabban arról, hogyan NEM volt megengedett a nők számára évszázadokon át, hogy a vágyaikat vállalják és megélhessék, és milyen keserves folyamat, amíg ezt végre megteszik – pedig mekkora jelentősége van az egész életükre nézve.

Mert aki a saját testiségével nincs összhangban – mert nem adja meg magának, ami elemi igénye –, az hogyan adhatna a környezetének? Hogyan válhatna figyelmes, együttérző, jó emberré? EBBEN a cikkben már áradoztam arról, Emma Thompson milyen elementáris alakítást nyújt a filmben, de álljon itt most a partnere neve is, hiszen Daryl McCormack részéről nem akármilyen teljesítmény, hogy fel tudott nőni egy ekkora feladathoz és partnerhez. 

8. Magasságok és mélységek/A játszma

Minden évben akad olyan magyar film, ami a szívemig hatol, mert mégis csak a saját történeteink tudnak hozzánk a legközvetlenebbül szólni, de idén több is akadt, és nem tudok választani, úgyhogy holtversenyt hirdetek: az Erőss Zsolt özvegye, Sterczel Hilda gyászfeldolgozásáról szóló alkotás (a Magasságok és mélységek) olyan intelligensen, finoman és érzékenyen nyúlt egy ritkán látott témához, hogy szem nem maradt szárazon, ahogy mondani szokás, A játszma pedig két okból is megérintett: egyrészt, mert Kulka Jánost újra olyannak láthattunk, mint régen – karizmatikusnak, titkokkal telinek, megfejthetetlennek –, másrészt mert ez a film a legszebb magyar filmes hagyományokat viszi tovább. (ITT találjátok a róla írott kritikámat.) 

7. Bereményi kalapja/Védelem alatt

Dokumentumfilmben is erősek voltunk idén: a Bereményi kalapja egy olyan csodálatos portréfilm, amilyet minden nagy művészünk érdemelne (Both Gabi ITT írt róla korábban), és nagy találmánya, hogy nem egy láthatatlan riporter faggatja a címszereplőt, hanem egy fiatal kollégája: Tóth Barnabás, aki annak idején az Eldorádó című filmjében a saját gyerekkori alteregóját alakította, mára pedig ugyanúgy filmrendező lett, ahogyan – részben – ő is, így pedig a beszélgetésük egész más nívón zajlik. 

A Védelem alattot pedig szintén elsősorban a főszereplő miatt ajánlom, aki a prostitúcióból kiemelt nőknek segít önálló életet építeni, és ennek révén olyan emberségről és erőről tesz tanúbizonyságot, ami mindannyiunk előtt példa lehet. (Erről pedig ITT számoltam be részletesebben.)

6. Azt mondta

Hogyan lehet megdönteni egy régóta rosszul működő, elavult, sokak számára kifejezetten káros, igazságtalan rendszert? És mikor? Erről szól az Azt mondta (kár, hogy nem találtak neki egy jobb címet), ami azt meséli el, hogy a New York Times két újságírója, Jodi Kantor és Megan Thowey hogyan dolgozott sziszifuszi munkával azon, hogy a hollywoodi filmipar elnyomáson alapuló, hatalmi visszaélésekkel terhelt sztárcsináló gépezete lelepleződjön, és a piramis csúcsán állók (elsőként Harvey Weinstein) aljas machinációi lelepleződjenek a nagyvilág előtt.

Többszörösen is szívbe markoló élmény.

Egyrészt minden egyes eset feltárásakor, amikor valaki a szexuális molesztálása és megaláztatása történetét meséli el (ha veled nem történt ilyen, akkor is mélyen átéled), másrészt az újságírók heroikus küzdelme miatt, amelynek során végig bizonytalan, lesz-e ebből valami – miközben a két nőtől hatalmas áldozatokat követel. És a végére jut még pár katarziskönnycsepp is azért, mert ma már pontosan tudjuk: de mennyire, hogy volt értelme! Micsoda paradigmaváltást hozott el ez a történet! És mekkora szükségünk volt rá! (ITT találjátok a filmről írott kiritkámat, ITT pedig Szabó Anna Eszter megrázó beszámolóját arról, hogyan hatott rá.)