Keresztury: Évtizedeken át parázsló pipáját ugyan eloltotta, de akárha annak füstfelhője kísérné azóta is; régimódi pasas, tempójából kizökkenthetetlen, ízlésében zavarba hozhatatlan, történeteiből kifogyhatatlan. – A ma 60 éves írót, a Litera alapító főszerkesztőjét, Keresztury Tibort köszöntjük. 

Keresztury ma éppen hat (bekezdésben) van

Keresztury: Az Alföld szerkesztőjeként gondunkat viselte, bátorított, szövegeinket helyzetbe hozta, indulásunkat támogatta. Akitől mindannyian őrzünk a fiókunkban leveleket; biztat, erősít, gyengéden sürget. Aki nélkül a kilencvenes évek szerzőiből kevesebben lennénk.

Keresztury: Csokonaitól, Nagy Lászlótól Sinkáig, Petriig, Krúdytól, Cholnokytól Tarig, Esterházyig a hagyomány minden rétegében otthonos; finoman megmunkált, szépprózai írásaiban termékenyen kidolgozott, elégikusra hangolt, ironikus felhangokkal fűszerezett, utánozhatatlan szarkazmussal tűzdelt borúlátása ellenére rajongásra hajlamos literátor.

Keresztury: Évtizedeken át parázsló pipáját ugyan eloltotta, de akárha annak füstfelhője kísérné azóta is; régimódi pasas, tempójából kizökkenthetetlen, ízlésében zavarba hozhatatlan, történeteiből kifogyhatatlan.

Keresztury: A slágerekig menően érzelmes, a kocsmai hangulatokba feledkezőn felszabadult, a külvárosi Lady Macbethek és az árokszéli Lord Jimek iránti hűségében elkötelezett, a csehók, a várótermek, a bisztrók, az eszpresszók, a sörözők, a borozók fel- és lelépőinek operai és operettbe illő áriáiban abszolút hallással eligazodó felderítő.

Keresztury: A karcolat, a tárca, a novella alanyi nézőpontjából a szereplőit az elemi együttérzés és a humor minden árnyalatában rezgő hullámhosszán megszólító és megszólaltató író.

Keresztury: Hatvanéves. Nem enged a negyvennyolcból.   

A 90-es évek második fele, levél az Alföldtől, ahová viszonylag rendszeresen írok kritikát. Keresztury küldte, szép írása van, jegyzem meg sokadszor magamban, a válasza alig fér el az A5-ös fejléces levélen. Novellát küldtem az anyámról, akkor pár éve halt meg, rossz írás volt, egy árva garast nem adtam volna, hogy elfogadja, de túl kellett rajta lennem, kiadni a kezemből, megszabadulni tőle. Elintézhette volna egy sorral is, de lényegre tapintóan, a lehető legpontosabban megírta, hogy mi a baj vele. Beillett biztatásnak. Akkor már olvastam a Félterpeszbent, meg a Szövegkijáratokat, követtem a Magyar Narancsban, és olykor láttam és hallottam is ezt a szálfa termetű, szikrázóan okos és humoros embert irodalomról beszélni-beszélgetni is. Imponálóan felkészült volt, nem pufogtatott irodalmi terminusokat, a sűrű élet érdekelte, a mélye, a veleje – elemi kíváncsisággal.

Aztán húsz éve egyszer csak ott ült az Avarban, a piroskockás viaszkosvászon terítőn gyűltek a sörök a gesztenyék alatt, ő az induló Litera főszerkesztője, pörögtek az ötletek, ahogy később különféle szerkesztőségi szobákban. Életemben nem láttam még embert ilyen könnyed eleganciával rovatcímeket adni, főszerkesztői jegyzetben szétcsapni a kulturális bozótosban, éltetni vagy útra engedni valakit, és biztos kézzel szelektálni jó s rossz között. Első szavára jöttek a szerzők, balról, jobbról, kit érdekelt. Komolyan vették, mert komolyan vette: a szakmát, amit irodalomnak hívunk. Még a tréfáiban is. Áll a Tas vezér utcai kislakás közepén, és lenyom egy szédületes irodalmi one-man showt, fölénk magasodik, betölti a szobát, a feje a csillárt éri, parodizál, karikíroz, hangban, testtartásban, mozgásban komplett jeleneteket ad elő, a könnyünk csorog a röhögéstől. Miféle lényeglátás, helyzet- és karakterérzékenység kell egy ilyenhez, mennyi empátia, részvét és szeretet?

Két lépésben, kétszer négy évig volt a főszerkesztőnk, emelkedő és süllyedő szakaszokban, és lett mélyen tisztelt főszerkből szeretve tisztelt barát, sőt, társ. És itt besűrűsödnek az emlékek, Pulitzer a Remizben, mámorosan ülünk a falatkák fölött, véget nem érő, munkás nappalok szövegek fölött, vége sincs éjek a Műhely kerekasztalánál, rákkendroll a vászonról lelépő Jaggerrel, vágódeszkányi húsok és rozék a Szatyorban, Gyöngy-fröccsök, Maros-pörkölt, Trafó-újév, Karcsika játszik a Calgaryban, pezsgőt iszunk kilépőnek, a Balszélsőtől a Turmixig lejárjuk a Tar-túrát, elfoglaljuk Stuttgartot, sírunk, nevetünk, szeretjük ezt a rongyos életet. Pörög közben az oldal, és telik, de nem múlik, már rég nincsenek átmulatott éjszakák, van viszont a Litera (Te tetted ezt, Tibi), egy sebezhető, de hősiesen vitt élet és egy hol zsigerien felkavaró, hol észbontóan szórakoztató próza, amely úgy megy mélyre, hogy ott marad, bent, a gerincvelőben.

Fiatal barátom, örök főszerkesztő, a helyed forró, éltessen az Isten nagyon sokáig!

Nagy Gabriella