Ordas nagy klisé, de mit lehet tenni: tényleg az élet a legjobb forgatókönyvíró! Makky Lajos, azaz Ludovic Maquet elképesztő sztorija egy csallóközi magyar faluból indul, majd a rács mögé vezet, onnan pedig a francia idegenlégióba. 19 év, küldetések Dzsibutitól Új-Kaledóniáig, majd néhány évnyi civil lét után újra börtön, és most végre megint szabad élet. Negyed évszázadba belesűrítve legalább három hollywoodi akciófilm, hát persze, hogy könyvet kell írni róla! Szerencsére Ludo megtette. Interjú a légiós lét hétköznapjairól, bűnről és bűnhődésről, Rambóról és a körömollóval nyírt pázsit hasznáról.

Ha tízes skálán kellene elhelyezni, mennyire hasonlított a légió valósága Rejtő Jenő regényeihez és a fejedben élő képhez, hány pontot adnál?

Nem könnyű, talán egy gyenge ötöst.

Az nem olyan rossz.

Hát, az első időszakban lehet inkább kettes vagy hármas. Utána sem a körülmények változtak, inkább csak az elvárásaim. Az hittem, kimegyek, pár hónap kiképzés után meg én leszek a Rambo. (nevet) Dzsungel vagy sivatag, jöhet minden, esővizet iszok, kukacokat eszem, gallyakból házat építek. Ehhez képest, amikor megérkeztem a kiképzőezredhez 1995 januárjában, óriási csalódás volt, mennyire rendezett minden. Gyönyörű pázsit, makulátlan épületek, még a kövek is fehérre festve.

Mi a baj ezzel?

Nem értettem, hogy lesz ilyen körülmények között kemény katona belőlem. Pár évvel korábban sorkatonaként két évet lehúztam a csehszlovák hadseregben a határőrségnél, 1987 és ’89 között őriztük a vasfüggönyt. Állandó riadókészültségben éltünk, ha kellett, pizsamában rohantunk ki a riasztáshoz, itt meg az ember köveket festeget, meg élre vasalt egyenruhában csikkeket gyűjt a kaszárnya körül. Eleinte nagyon furcsa volt. Utólag értettem meg, ennek is oka van.

Le kell kötni a légióst, különben hülyeségeket csinál. Ha ehhez az kell, hogy körömollóval nyírja a pázsitot, hát legyen.

Ezzel együtt a négyhónapos alapkiképzés alatt összkomfortos körülmények között éltünk. A legnagyobb bajom a francia konyha volt.

Nem bírod a hollandi mártást?

Nehezen viseltem, hogy nincs normális reggeli. Tojásrántotta, kolbász meg szalonna helyett croissant-t meg vajat, dzsemet ettünk. Egy haszna volt, szaladtak le rólam a kilók.

Mikor kezdted úgy érezni, végre azt kapod, amiért jelentkeztél a légióba?

Az első misszió idején. Nem nagyképűsködni akarok, nem arról van szó, hogy ne lett volna kemény a kiképzés, de mindig sportos gyerek voltam, huszonévesen nem okozott gondot felvenni a tempót. A mentális része már keményebb volt. Minden kiképzés alapja, hogy meg kell törni az egyén akaratát, csak így lehet kemény katona belőle. Annak, akinek a kiképzés fizikai része még plusz gondot okoz a mentális kihívások mellé, sokkal nehezebb volt a dolga. Ezzel együtt nem nagyon dobják ki az embert, legfeljebb a négyhónapos alapkiképzés végén nem írod alá a szerződést. Első körben öt évre szól. Ez nem azt jelenti, hogy az alapkiképzés után másnap visznek is harcolni, manapság simán elképzelhető, hogy öt évig a lőtéren kívül még csak puskaport sem szagol az ember. A kilencvenes évek közepén ez még nem így volt.

Az alapkiképzés után pár héttel, 1995 októberében minket Jugoszláviába vezényeltek. Fontos a dátum! Mentünk a sűrűjébe, Mostarba.

Nagyon kellemetlen volt. Jött az ősz, fűtetlen sátrakban aludtunk a Neretva mellett, nappal homokzsákokat töltöttünk, este meg, ha nem kellett járőrözni, iszogattunk a kantinban. A szerbekkel meglepően jól ki lehetett jönni, a bosnyákokkal nehezebb volt.