Kapitány-Diószegi Judit ma sikeres producer, kreátor, író és két fiúgyermek édesanyja. Ezúttal nem azt kutatjuk, hogy hogy lehet mindezt jól csinálni, mert azt tudjuk, hogy mindenkinek megvannak a saját túlélési trükkjei, most inkább az ide vezető útról beszélgettünk.

– Mi kell ahhoz, hogy valakiből az ország legsikeresebb heti televíziós sorozatának producere legyen? Hogy kezdődik egy karrier, ami ide vezet?

– Azt nem tudom, hogy másoknak általában hol kezdődik, az enyém egy olyan forgatáson, ahol mint érdeklődő vettem részt, és csak annyit láttam belőle, hogy 80-100 ember, rohangál A-ból B-be, számomra minden rendszert nélkülözve. És valószínűleg ez volt az én utam, mert életem első forgatására nem jött el a scriptes, és megkértek, hogy ha már úgyis ott lógok egész nap, akkor segítsek be a stábnak. Sose fogom elfelejteni…, egy reklámfilm készült egy banknak berendezett, egyébként teljesen üres helyiségben, ahova besütött a nap. De persze nem igazi nap volt, hanem a lámpák „sütöttek be” az ablakon. Azt hiszem akkor kapott el a gépszíj, megéreztem a varázslatot.

– A varázslat azért az elmúlt közel 30 év alatt elmúlhatott volna már.

– Amikor a főiskola mellett teljesen ott ragadtam a filmgyártásban akkor kezdett igazán komolyra fordulni az egész. Amellett, hogy elképesztően fárasztó volt, mégis azt éreztem, amit korábban soha, hogy amit csinálok az számít, abban van felelősségem és fontos. El nem múló szerelemmé pedig akkor vált, amikor már első asszisztensként részben irányítója is lehettem az eseményeknek. A szervezésben megtapasztaltam, hogy mindennek, amit teszek komoly következménye van. Előtte el sem tudtam képzelni, hogy a munka ilyen is lehet. Addig azt láttam magam körül, hogy a munkavégzés egy két kivételtől eltekintve, az csak pénzkereseti lehetőség és ennyi. Az ember elment dolgozni reggel 8-kor és hazajött fél 5-kor. A munka szükséges rossz volt. Így aztán fogalmam sem volt, hogy valójában én mi is akarok lenni, ahol ez nem így lesz.

Állatorvos, régész, ügyvéd – bármelyikként el tudtam volna képzelni magam. A filmezés azt mutatta meg nekem, hogy a munkád lehet a hobbid is. Azt, hogy az, amit csinálsz az nem pusztán a túléléshez szükséges, hanem valami, amiben élvezetedet leled. Amikor egy munkával töltött óra nem időpocsékolás.

Ma már tudom, hogy gimnazistaként én ezt kerestem. De legyünk őszinték, nekem végtelen szerencsém volt, ami – ma már biztosan tudom – az élethez úgy általában is kell.