Jó eséllyel pályázhatna a legszebb fesztiválhelyszín címre a debreceni Nagyerdő park. A lankás domboldal, a szökőkutakkal megspékelt Békás-tó és a dús lombú fák ideális környezetet kínálnak olyan rendezvényeknek, amelyek a gasztronómiát és a zenét hozzák közös nevezőre.

Ötvenedik évébe léphetett volna idén az 1972-ben indult Debreceni Jazznapok, ha a vírusjárvány tavaly megálljt nem parancsol a folytatásnak. Így hát a 2021-es év a kettőt mintegy összevonva a negyvenkilencedik seregszemleként vonul be a krónikákba – azzal a megjegyzéssel, hogy minden idők legtöbb fellépőt felvonultató hazai jazzfesztiváljának lehetett részese a közönség. Augusztus 5–8. között 61 formáció 286 muzsikusa váltotta egymást négy színpadon, ami magyar rekord címre jogosíthatja a rendezvényt.  

Kérdés, van-e értelme az ilyesfajta ambícióknak, és érvényesül-e az ismert tétel, miszerint a mennyiség átcsap minőségbe. Utóbbira könnyen mondhatunk igent, mert ennyi produkció között már csak a számokból következően is több olyan akadhat, amelyik valóban érdemes a figyelemre. Más kérdés, léteznek-e olyan jazzkedvelők, akik – élve a lehetőséggel – a megannyi borászat csábítását és a színpadok közötti távolságot leküzdve, legalább a mintavétel erejéig minden fellépő műsorába igyekeznek belekóstolni. 

Mivel az efféle teljesítmény ellentmond a fizika törvényeinek, marad az egyszerű következtetés, miszerint esténként négy-öt zenekarnál többet aligha képes befogadni a látogató, nem beszélve a gasztronómiai élvezeteket előnyben részesítő sokadalomról. Innen nézve túldimenzionáltnak bizonyult a fesztivál: sem a délután négy órai kezdés, sem a negyedik színpad beállítása nem találkozott a széles közönség érdeklődésével. Jobb sorsra érdemesek azok a muzsikusok, akik a nagy eseményre lelkesen készülnek, és órákat utaznak azért, hogy négy fülpárnak játsszanak. A színpadok közötti áthallások miatt nem járt teljes sikerrel a rendezők azon törekvése sem, hogy a zavartalan zenehallgatás érdekében az egyik pódiumot távolabb vigyék a pavilonok zajától.

Mindezzel együtt, a létszámkorlátozás ellenére – egyszerre 2500 belépő tartózkodhatott a helyszínen –, pénteken és szombaton estére megteltek a terek, és igazi fesztiválhangulatban szólhatott a zene. Ami a magyar jazzélet széles spektrumáról adott képet: technikailag felkészült muzsikusok stilárisan sokszínű, többségében az előadás színvonalával és lendületével, mintsem újító jellegével ható produkciókkal rukkoltak elő. Az első két nap a gitárosok, a másik két napon az énekesek álltak előtérben; sokan a jazz gazdag repertoárjából merítettek, mások önálló közlési forma létrehozására törekedtek. Ennyi közreműködő számbavétele még a felsorolás szintjén sem lehetséges, így hát marad néhány, elsősorban egyedi jellege miatt választott együttes említése. 

Subicz Gábor többféle elemet szintetizáló Subtones együttese fiatalos hangütésével aratott sikert. Az ifjabb nemzedék meghatározó alakjaként több formációban is kiemelkedően szerepelt Cseh Péter gitáros. Oláh Szabolcs gitáros szerzeményei átgondolt építkezésükkel, lírai hangvételükkel emelkedtek ki a mezőnyből. Az énekesnők között kitűnt a kivételes előadói kvalitásokat mutató Vörös Niki, a szenvedélyes Vörös Janka, a bensőséges Hász Eszter és a lenyűgözően sokoldalú Pocsai Kriszta.