Az ünnepel előtt Cserhalmi Györggyel beszélgetett Csatádi Gábor kapcsolódni tudásról, a lecsavarozott lábú színészetről, a “Cserhalmi-balettről”, az igaz színházról, ami a borzalmasságában is szép, arról, hogy milyen lehet az a színház, ahol ingyen adják, osztják a jegyet, Székely Gáborról, a székesfehérvári városházán bemutatásra váró Tizenkét dühös emberről és a hinni tudásról, ami nélkül marha szegények lennénk… Tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló interjúja.

Ez egy jó kifejezés, illik hozzánk, színészekhez, emberekhez. Férjhez, apukához, nagyapához. Számomra a kapcsolódás inkább érzelmi, mint elméleti fogalom: mindenhez tudok kapcsolódni. Kapcsolódás nélkül nem is lehet… Kénytelen vagy, kénytelenek vagyunk kapcsolódni. Minket is elviselnek, s mi is elviselünk másokat, nem? – ez is könnyebb, ha kapcsolódni tudunk. Aztán persze van, aki el akar menni melletted, anélkül, hogy kapcsolódni akarna. Nem fogom megállítani: neki akkor az a dolga, hogy elmenjen melletted.

Arra emlékszel, hogy a főiskola évei alatt milyen szerep jutott ennek a mindenhez, mindenkihez kapcsolódni tudásodnak?

Színházi gyerek vagyok, így a “főiskola” számomra már a családban és a debreceni Csokonai Színházban kezdődött, ahol nagyon sokat statisztáltam. Nem szerettem a főiskolát. Aki nekem ott fontos volt, az Gáti József, Nádasdy Kálmán… Az osztályfőnököm nekem nem igazán volt fontos, nem is nagyon érdekelt. Abból a szempontból persze fontos hely volt számomra, hogy rengeteg olyan emberrel találkozhattam ott, akikkel később is szoros maradt az emberi, szakmai együtt munkálkodásunk. Ott volt már akkor Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Bódi Gabi…

A Csokonai Színház volt inkább a meghatározó számodra?

Ott inkább az derült ki, hogy “így nem szabad!” Hogy ki kell találni, fel kell fedezni magunknak egy másik színházcsinálási utat, aztán nekiállni és csinálni. Állítólag sikerült is párunknak megmutatni, hogy a színpad egy tér, nem csak egy frontális felület… Nem volt a színészeknek háta, teste. Debrecen kapcsán már tizennyolc évesen tudtam, hogy így, ilyen formában nem érdemes színházat csinálni. A “Cserhalmi-torna”, “Cserhalmi-balett”  már ennek volt valamiféle előszele.

Mi az a “Cserhalmi-torna”?

Ó, hát el kell olvasni az akkori kritikákat, azokban fogalmaztak így. Nem én találtam ezt ki, rám aggatták csak. Azt jelenti, hogy lehet mozogni is a színpadon, és nem lecsavarozott lábakkal állsz a térben, és elmondod az épp megtanulandó szövegedet. Ez akkor új távlatokat nyitott, amiről a fiatalabb nemzedékek, és az idősebbekből is a fogékonyabbak, azonnal tudták, érezték, hogy ez  jó irány! Aztán így alakult ki az, ami később a Katonában koncentrálódott.

Akkoriban a színészképzést is csak ez a “frontális színészet” határozta meg?

Amikor Zsámbéki Gábor és Székely Gábor átvették a színészképzés irányítását, onnantól kezdve már lett ott is egy érvényes színészoktatás.

…vigyázzunk ezzel az “átvették a színészképzés irányítását” fordulattal, mert egyesek még könnyen visszaigazolva látják saját vélelmezett pályáról való kiszoríttatásukra adott, mindent leuraló magatartásukat…

Na, igen, persze… Aztán ez a képzési mód még tovább kristályosodott, olyannyira, hogy később sokan megirigyelték, többek között id. Vidnyánszky Attila……

és kezdetben még csak költői színház lett belőle…

Igen, költői színház, abban az értelemben, hogy pénzt költő színház…

Milyenek voltak azok a hónapok akkor ott 1982-83-ban, amikor a Katona indult?

Nem akartunk mi lázadni, kiszakadni – ám az biztos volt, hogy eljövünk, eljöttünk. A Katonát nekünk találták ki, hogy mi majd itt megbukunk… Mármint ott, a Petőfi Sándor utcában. Gondolom Aczél körül lehetett egy kör, amelyik megpróbálta ezt így intézni. Ám nem úgy alakult, ahogy tervezték, a környékbeli egyetemeken azt gondolták, hogy ez az ő társulatuk. Mi pedig azt, hogy ők a mi közönségünk. És ez a két meglátás nagyon is találkozott. A mostani, negyvenéves évfordulón azt láttuk, hogy az akkori egyetemisták most már az unokáikkal jöttek ünnepelni a Katonába. És ez nagyon jó érzés volt! Ez az, amire tényleg azt lehet mondani: felemelő. Ez akkor nem az akkori Nemzeti elleni lázadás volt, hanem sokkal inkább egy szokatlan, felszabadító érzés: egymást választhattuk! Nem oktrojált, hanem választott körülmények között élhettünk. És ennyi elég, hogy valami felszabadulhasson. Sőt, elszabadulhasson.

…és ’89-ben azt érezted, hogy mindennel együtt a színház is változik, változott körülötted?

Már hamarabb éreztem. Anélkül, hogy túlzottan vállon veregetném magam: ez a döntés felelősség miatti döntés volt. Nagyon sok főszerepet játszottam akkor a Katonában. Emiatt aztán le kellett volna tennem a voksomat – természetszerűleg – vagy az egyik vagy a másik Gábor mellett – az pedig palotaforradalom. Feloszlott volna máskülönben a Katona talán…

Lehet azt mondani, hogy számodra a Katona az volt, mint egy másik generációnak a kaposvári Csiky Gergely Színház?

Nem, annál sokkal több volt. A főváros… az nagy különbség. Persze Kaposvárra is leutazhatott, aki akart, ahogy Szolnokra vagy a Ruszt Jóska vezette Kecskemétre is, ám ez mégis azért volt érdekes, mert a Katona a fővárosban volt. Nem számítottak arra, a hatalom maga sem számított arra, hogy ebből lesz valami. Mert jól elszigetelve… és ebben a majdnem lehetetlen térben, amit jól kitaláltak nekünk az alkotók. Felújították nekünk a Nemzeti Színház kamaraszínházát a Petőfi Sándor utcában, és ugyanaz, aki a Tháliát, a Nemzetit is jól elcseszte – Siklósi Mária talán -, így aztán ez a hölgy itt is megtette a magáét. Nemigen lehetett ott játszani, szét kellett verni az egész színpadot, és újragondolni az egészet. De aztán valahogy mégis működött a dolog: a nézők is akartak minket, mi pedig őket. Az sok mindent elmesél egy színházról, ha mindig tele van.

…aztán ’90 óta szabadúszó színész lettél.

Hát nem mindig teljesen szabadon, de zömében mégis, igen. Igen, lötyögtem ide-oda.

Megtaláltad akkoriban így is a helyed, hogy érzed?

Akkor éppen erre volt szükségem. Nem olyan nagyon nagy szükség, mégis úgy alakult. Az Új Színházban is jól éreztem magam, amely nyilván pont olyan erős igényből született, mint annak idején a Katona. Abban a majdnem három színházi évadban, ott, a Székely Gábor vezette Új Színházban, az alatt az idő alatt mindig “le is vertük” a Katonát, mert mindig mi voltunk a fesztiválnyertesek – ott mi akkor elég jól működtünk, azt hiszem.