A ByeAlex és a Slepp szombaton lépett fel a Papp László Arénában, ahova nem önszántamból mentem, hanem nagyon jó barátom meghívására, aki nem mellesleg a Slepp dobosa, és a vele készült beszélgetést ITT lehet elolvasni. Szóval ez a barátom nagy napja és tudtam, hogy ott kell lennem, és ha már ott vagyok, írnom is kéne róla. Persze valahogy úgy kéne írnom az estéről, hogy ne szedjem darabokra, mert nehezen nyitok új, divatos műfajok felé. Ahogy Laci barátom szokta mondani: „Kétféle zene létezik, a rock, és a többi szar.” Én azért ennél sokkal elfogadóbb vagyok, de kétségtelen, nehéz levenni a lábamról popzenével.

Este nyolc után érkeztem, és mint kés vajban, úgy jutottam be, de később megtudtam, hogy a kapunyitás nem volt zökkenőmentes. Ilyen egy teltházas rendezvény, néha megakad a tömeg. Ami elsőre szemet szúrt, hogy a közönség nagyon vegyes. A magamfajta negyven pluszostól egészen a fiatalokig. Amíg az Arénába értem az autóban Howlin’ Wolf lemezét hallgattam, hogy felszívjam magam és ne fikanindzsaként nézzem végig a koncertet és belekössek mindenbe, amit látok és hallok.

Az Aréna teljesen megtelt, és fél kilenc után elkezdődött a videó intró a kivetítőn. ByeAlex és a Slepp egy űrhajóban utaznak, le vannak hibernálva és a bolygók között repkednek, amikor Kiko (ByeAlex egykori mentett cicája) szkafanderben közli, hogy becsapódás várható. Ekkor Alex az Aréna mennyezetéről egy űrkapszulában leereszkedik a színpadra, amit füst, fények és mindenféle hangorkán kísér. Itt már éreztem, hogy ebből a koncertből lesz valami, ez nem csak egy sima alibi buli, ebbe benne van a meló. Az első szám mindjárt az, amit aznap délután meghallgattam, a Széltoló. És ezzel ki is merült a tudástárom az életműből. Jó, a Kedvesem még megvan, de azt csak tényleg az nem ismeri, aki az elmúlt évtizedet traktorbelsőben élte le.

A színpad mögött, felett, mellett, mindenhol kivetítők, amiken pazar látvány lett megálmodva, és a színpad méretével sem fukarkodtak. Egészen monumentális látvány volt, és a dobemelvény is gigantikusan emelkedett ki belőle. Mentségemre legyen, hogy soha nem láttam élőben a zenekart, így némileg arcon csapott a tudat, hogy némelyik dalban komolyabb zúzás van, mint a Barba Negrában. És ahogy azt sem tudtam, hogy milyen szövegvilág jellemzi a dalokat, ekkor is kaptam egy maflást, amikor tudatosult bennem, hogy bizony némelyik dal mondanivalója komoly fricska és tükör a társadalomnak. Igen, keményen mentegetőzöm, hogy mi mindent nem tudtam, és igen, bevallom, tele voltam mindig előítélettel Alex iránt. Mea Culpa!

A koncert első negyedében még azt éreztem rajta, nem találja a helyét, a közönséggel való kommunikáció kimerült abban, hogy a dalok végén egy elnyomott „JA” csendült fel. De ahogy pörögtek a dalok, úgy lett egyre felszabadúltabb az egész együttes. Alex egyre jobban megnyílt és kezdte a közönséget magához kapcsolni. Amikor plüss bábukat dobáltak fel neki, akkor egészen elérzékenyülve köszönte meg: „Köszönöm a szép játékokat” Amiket a színpad közepén szépen leültetett, nem csak úgy ledobta őket. Végtelenül szimpatikus volt, hogy megbecsüli a rajongók ajándékát, a közönség pedig megbecsüli a koncert minden percét.

A dalokat tényleg az egész Aréna énekelte, és nem hagyja a zenekar egy percre sem lankadni a figyelmet. Rajtam kívül talán nincs is itt néző, itt mindenki rajongó.

A koncert háromnegyedénél levonult a zenekar, teljes sötétségbe borult az Aréna, és pár perc múlva Alex a nézőtér közepén felállított kis színpadon jelent meg egy zongoristával, és egy olyan blokk jött, ami elhessegette belőlem az összes előítéletet, amit éreztem Alex iránt. A Csókolom, Kedvesem és a Még mindig dalokat adta elő, és itt éreztem azt, hogy ez a srác a helyén van. Olyan emberi érzelmek jelentek meg az arcán, amit a nagyszínpad vagy az X-Faktor halálos ölelésétől és a méregdrága cipők és ruhák mögé bújtatva nem láthatunk, most viszont nem tudta leplezni. Csak egy zongora és ő, minden sallang és minden látvány nélkül, egyszerűen és nagyszerűen. Ez a rész tetszett nekem talán a legjobban az egész estéből, mert számomra ez jobban áll neki, mint a mentor szerep.

A meghívott vendégek kiválasztása nekem nem sokat mondott, de a többségnél egy gyors divatbemutatót éreztem, ahogyan minden létező drága holmit magukra aggattak, ezzel is mutatva hányas a kabát. Apropó, kabát, a BSW-s fiú indokolatlan piros North Face pufidzsekije, amit grönlandi expedíciókon használnak, talán kicsit túlzás volt színpadra állni benne, a tízezer ember által belehelt arénában… remélem csak egy enyhe meghűlés következménye volt. Jobbulást. De legalább tudjuk, hogy van neki ilyenje is. Ahogyan Oscar Wilde mondta:

„Amikor bankárok vacsoráznak a művészetről beszélnek, amikor művészek vacsoráznak, a pénzről beszélnek.”  És amikor a rap, vagy hip-hop műfaj képviselője van a színpadon, akkor az műfaji sajátosság, hogy nyomatékosítani kell, van mit a tejbe aprítani. De ez egy magamfajta boomernek fura csak, és az arénában ez rajtam kívül senkit nem zavart. Szerencsére.

De visszatérve a főszereplőkre, nem nagyon találok fogást a produkción. Annyira koncentráltam arra, hol tudok belekötni, hogy észre sem vettem, amikor nekifutásból tökön lettem rúgva Alex és Sleppje által. Mert ez egy pazar koncert volt, pazar zenei alappal, pazar látvánnyal és egy remek közönséggel. Élt a produkció, nem volt alibizés és egy percet sem unatkoztam, pedig, újra hangsúlyozom, Motörhead – Doors – Social Distortion – Howlin’Wolf – Nirvana – Slayer tengelyen mozgok zeneileg. Ebben a koncertben volt meló, ki volt találva és szépen lett levezényelve. Ha a lemezeken is hasonló hangszerelés és zúzda lenne, lehet jobban figyeltem volna rá az elmúlt években. Viszont érthető okokból nem én vagyok a célközönség és amúgy is, kit érdekel, hogy nekem mi tetszik. Amíg ő ír dalokat, én meg egy négysoros rímet sem vagyok képes létrehozni, addig ne dumáljak bele az alkotó művészek dolgába. Nem lettem rajongó, de ha ezentúl megkérdezi valaki, hogy milyen egy Slepp koncert, akkor őszintén tudom válaszolni, hogy bizony elég jó.

Hazafelé tartva a koncertről meghallgattam a Széltoló és a Még mindig dalokat, amik surranópályán bekerültek a lejátszási listámba és rájöttem, hogy az előítéletnek még mindig annyi értelme van, mint pornót nézni, miután elmentél.

Fotó: Kerékgyártó Tibi