Ki nem mondott szavak, mély sebek – kritika Az örökség (2026) című filmről

Tasnádi István első egészestés moziját szétfeszíti az apa és fiai közötti feszültség. Ehhez ad hozzá, hogy a mű jórészt szűk térben, egy sötét lakásban játszódik, valamint, hogy a zenei betétek “vészjelzőként” funkcionálnak. A film viszonylag kevés szereplővel dolgozik, azonban mély, elfojtott érzéseket szabadít fel, amelyek feltörése magas szintű színészi teljesítményekkel párosul.

A József Attila- és Balázs Béla-díjas Tasnádi István eddig olyan produkciókban működött közre forgatókönyvíróként mint a Made in Hungária (2009), de a MEMO (2016) rendezője, valamint a Drakulics elvtárs (2019) dramaturgja is volt. Szintén felelt olyan tévéfilmek forgatókönyvéért mint a Világjobbító (2011) vagy A látogató (2013). Emellett Aranyélet (2015) című hazai adaptációs sorozat írója is. Elmondása szerint nyolc évet várt arra, hogy elkészíthesse Az örökséget. Ez

a film egy igazi pszichothriller, minden megvan benne, ami ehhez kell: feszültség, szorongás és egy elkésett – talán nem is valódi – szembenézés a múlttal.

A történetben Árpi bácsi (Mucsi Zoltán) évek óta egyedül él, miután ötven év házasság után elvesztette a feleségét. Az utóbbi hónapokban gyakorlatilag az összes megtakarított pénzét elköltötte. Két fia, Attila (Molnár Áron) és Kristóf (Lengyel Tamás) úgy szembesül ezzel, hogy az öregnél már a villanyt is kikapcsolják a tartozások miatt. Apjuk azonban semmit nem hajlandó mondani róla, mire ment el több, mint másfél millió forint. A fiúk végül mégis kiszedik belőle, hogy a pénzt Hajnalkára (Staub Viktória), egy nehéz sorsú fiatal lányra költötte. Az öreg állítja, hogy szerelmes. A fiúk állítják, hogy apjukat átverik. Mindenki a saját igazához ragaszkodik. De az igazságot is ki kellene deríteni. Kezdetét veszi életük leghosszabb éjszakája, és még Hajnalka is megjelenik a bejárati ajtóban. 

[1. Kép: Hajnalka és Árpi bácsi.]

A film fő eszköze a nyugtalanság folyamatos fokozása. Ennek egyik eleme, hogy a sztori jórészt Árpi bácsi lakásán játszódik. A beszűkült térben különösen ráerősít a szereplők között feszülő ellentétekre a helyiségekben uralkodó félhomály – hiszen az áramot kikapcsolták. Viszonylag közelről, premier plánban látjuk a gyertyafényben megvilágított, ideges arcokat. Az atmoszférát tovább árnyalja, hogy több belső jelenetet a legendás Monspart-házban forgattak, ahol korábban a világhírű tájfutó, Monspart Sarolta élt. Az események előrehaladtával azonban kilépünk a lakás szűkösségéből, így a képek is sokkal világosabbá válnak. Nagytotálban csupán a sztori záró jelenetét látjuk, ami különös hatással bír az előzőek fényében.

[2. Kép: Feldúlt arcok a sötét nappaliban.]

Az alkotásban leginkább az olykor kiabálásig fajuló párbeszédek dominálnak. A nyomasztó hangulatot viszont egy-két vicces, ironikus szófordulat töri meg, ami – pozitív értelemben – kifejezetten kizökkenti a nézőt. Dalbetét viszonylag kevés hallható a filmben. Ezek felfokozott érzelmi állapotokhoz kapcsolódnak, ami után mindig valami rossz, de a történet menetét meghatározó esemény következik. Olyan, mintha a zene a veszélyre figyelmeztetne. Érdekes azonban, hogy ezek a vidámabb dallamok furcsa módon “felzavarják” a filmben uralkodó komor légkört. 

A rendező a zeneszót egyfajta speciális eszközként használja a feszültség feloldására, egyben fokozására is.

 

Itt tűnik fel igazán az alkotás kidolgozottsága, nem véletlen, ugyanis Az örökség “hosszú évek kitartása” után jött létre.

[3. Kép: Hajnalka és Kristóf, a két kettős figura]

A műben kettősség jellemez két főszereplőt is, akik mást mutatnak, mint amilyenek valójában. Elsősorban Hajnalkát emelném ki. Az őt alakító Staub Viktória ártatlan, egyben megnyerő viselkedése és arckifejezései abszolút elhitetik a nézővel (is), hogy a fiúk csak beképzelik, és nincs benne semmilyen rossz szándék. A színésznő az angyali, vétlen, nehéz sorsú kislányt formálja meg “boci szemekkel”, kedvességgel és gondoskodással. Nem látni jelét sem annak, hogy célja Árpi bácsi átverése lenne. Odaadó viselkedésével – és Staub Viktória meggyőző játékával – azonban maga köré fonja a szeretetre éhes öreget.

[4. Kép: Kristóf eleinte kedves, aztán kifordul önmagából.]

A másik “kettősügynök”, egyben az egyik legfurcsább szereplő Kristóf. Eleinte az elfolgalt, de higgadt és jól nevelt fiú képét mutatja, aki meg akarja oldani apja gondjait. Lengyel Tamás arca nyugodt, enyhén mosolygós és bíztató. Majd egy bizonyos ponton éles fordulat következik be nála, ahol felszakadnak a karakterben mélyen elfojtott érzések. Kiderül, hogy milyen ember is lakozik benne – ezt a színész arcvonásainak drasztikus megváltozása is leképezi. Kristófból kibukik, hogy a legbelül hordozott, apja nevelési módszereiből fakadó  lelki sebek hogyan formálták személyiségét: képes kegyetlenséghez is folyamodni. Mindezek alapján kijelenthető, hogy 

a film legkiemelkedőbb színészi teljesítménye Lengyel Tamás alakítása, aki zseniálisan fejezi ki, hogy a fiú hogyan fordul ki önmagából.

 

Az örökséget összességében kimondatlan és megoldatlan problémák szövik át. Ezekből adódnak a szereplőkből feltörő, heves érzelmek is, amelyeket a színészi játék tesz teljessé. A zene szerepe egyedi színt visz a műbe, kizökkent az alap hangulatból, mégis fontos része a pszichothriller eszköztárának, mellyel fokozni lehet a feszültséget.

 

Képek forrása: port.hu.