Dilettáns vagyok.

A szó eredeti, pozitív értelmében: nem megélhetési célból, elsősorban önmagam örömére alkotok és (inkább lelkesedéssel mint anyagilag) támogatok más dilettánsokat is.

Monteverdi életéről szóló könyvben több helyen is olvasom, hogy
„elnyerte a diletantik elragadtatását és támogatását”, aminek az olasz
zeneszerző igazán örült. Mert korában, a XVII. század elején a dilettánsok,
nem csak értettek a művészetekhez, az alkotásokhoz, a zenéhez, maguk is
valamilyen szinten, valamilyen hangszeren, vagy hangszereken játszottak is,
és bőkezűen támogatták a mestereket. Tehát: hozzáértő, pozitív értelemben
műkedvelő mecenások.

A dilettáns kifejezés gyökere a latin delectare (önmaga örömére
gyönyörködik), ebből fejlődött ki az olasz diletarsi. Ma viszont a dilettáns
jelzőt kifejezetten negatív értelemben használják hozzá nem értő, szaktudás
nélküli személyekre, kontárokra, akik szakértelem nélkül végeznek
tudományos vagy művészeti tevékenységet. A lelkesedésük, jellemzően
amilyen gyorsan fellángol, úgy le is lankad, a kitartás és a kellő alázat
hiányában.

Az évszázadok során pejoráció (jelentésromlás) történt más szavakkal
kifejezésekkel is. Ezeknek a felkutatásában segített az AI, megemlítve például
az együgyű jelzőt, ami egykoron egyszerű, tisztaszívű, ártatlan személyt
jelentett, ma pedig korlátolt elméjűt. A bűz is illat volt, az éjájj szerint a
csángók még ma is ilyen értelemben használják (példa: „Olyan jó bűze van a
fővő káposztának” – aminek tényleg jó illata van, de későbbi
produktumként...). Az okoskodás is bölcselkedést jelentett, ma olyanra
mondják, aki feleslegesen járatja a száját, a pofa pedig semleges anatómiai
kifejezés volt.

Ezentúl ha valaki zenei, irodalmi vagy képzőművészeti alkotásaim
alapján (jellemzően nem a szemembe mondva, hanem másnak) dilettánsnak
minősít, büszkén vállalom. Reneszánsz értelemben.

CSORBA ZOLTÁN