Doktor úr, a maga szíve

Az újillatú ezerötös Zsiguli Monor előtt, nyílegyenes szakaszon tért le a négyes útról. A mögötte érkezők, a vizesárkon átugrálva szaladtak a roncshoz, aminek a hátsó ülésről kiesett fekete orvosi táskában talált kötszerekkel próbálták a harmincas évei közepén járó férfit ellátni.

A mentő már hiába érkezett. Kollégát vesztettünk, adta át a mentőtiszt az elhuny
zsebében talált bordó fedeles személyigazolványt a helyszínelőnek.
Kisdokinak zaklatott volt az előző éjszakája.

Éjfél után került ágyba, három körül pedig már
zörgették az ablakát, Doránénál beindult a szülés. Pizsamára kapta fel a nadrágját, pulóverét,
mezítlábra a gumicsizmát, és hóna alatt a fekete orvosi táskájával szaladt a zseblámpát tartó
ifjú férj után. Az öreg már elindult az állomásra telefonálni a mentőkért, lihegte előtte a nála
vagy tíz évvel fiatalabb Dora. Ki tudja, kap-e vonalat, tette hozzá tizenöt méterrel odébb. A
doktor úr azt mondta, még legalább egy hónapja van az asszonynak, folytatta újabb húsz
méter múlva, miközben igyekezett lámpája fényét a társadalmi munkában épített vékony
járdán tartani.

Lehet, hogy kocsival kellett volna jönnöm, morfondírozott Kisdoki az ifjú Dorát követve. De
mire kiállok az udvarból, ráadásul tegnap esett is, biztosan elakadtam volna a sáros utcákon.
Majd, mint aki lapozott egy könyveben, már a fekete orvosi táska tartalmát lajstromozta, van-
e benne minden, ami a szülés levezetéséhez kell.

Egy óra múlva otthon volt. Nagyobb volt az ijedség, mint a baj, ami érthető, hiszen az első
gyereket, az első unokát várták. A leendő nagyapát, az öreg Dorát nem kedvelte, amolyan a
falu esze ember volt, aki mindenkinél, mindent jobban tudott, és mint egy dúvad, ismételgette
is mindenütt, mindenkinek a magáét. A felesége viszont olyan volt, mint egy pótnagymama,
nem vághattak úgy disznót, libát, de nem sütött kalácsot se, hogy ne hoztak volna kóstolót a
rendelővel egybeépített szolgálati lakáshoz. Az ifjú Dora meg aranykezű szerelő, bármikor
életre tudta kelteni a régi Moszkvicsot. Az új Zsigulival talán már nem lesz dolga.

Mert urizált, a fészkes fenének kellett annyi pénzért megvenni azt a ruszki kocsit? Most
tessék, itt maradt a falu orvos nélkül, háborgott az öreg Dora, amikor este a téesz
tehenészetében meghallotta, hogy mi történt. Eleinte ugyanúgy nem kedvelte Kisdokit, mint a
Gödöllőről meg Debrecenből falura szalasztott fiatal agronómusokat, akik könyvekre meg
vizsgákra hivatkozva akarták elmagyarázni neki, a falusi parasztnak, hogyan kell gazdálkodni.
Neki, akinek már az apja is ezeket a földeket túrta, neki, aki már akkor kulák volt, amikor
ezek még azt se tudták, mikor kell először kapálni a tengerit. Idejöttek, beültek a készbe,

szolgálati lakásokat kaptak, ahogy a tanároknak is, de azok legalább a gyerekeket akarták
tanítani, a sok nyikhaj mezőgazdász meg az öreg parasztoknak magyarázott, mondta el nem
egyszer a kocsmában az öreg Dora.

Kisdoki szűk órát alhatott, hatra a téeszirodán kellett lennie. Falusi orvosként nem mondhatott
nemet, amikor kitalálták, hogy a szövetkezetnek is üzemorvos kell, ráadásul egészen jól
felszerelt rendelőt alakítottak ki az egykori Hangya helyén lévő központjukban. Amikor
kérdezte tőle az elnök, miket vegyenek, próbálta rávenni, hogy inkább a falu rendelőjét
fejlesszék, de a kövér, harcsabajszú ember majdnem keresztbe lenyelte. A lónak a faszát a
falunak, hát mi építjük az utakat, az iskolát, én tartom el a focicsapatot, adom a buszt, ha
valaki kirándulni akar, nehogy már még ez is a közösből legyen, sorolta az elnök, és tényleg
nem lehetett vitatkozni vele. Így hát hetente háromszor, reggel hattól kilencig a téeszirodán
rendelt, Klárikával, a fiatal községi védőnővel, aki nem azért a kis plusz pénzért meg a
háztájiért vállalta a téeszirodán az asszisztenciát.

Most özvegy lennék, ha csak egy kicsit is rámenősebb vagyok, pityergett Klárika, amikor
másnap reggel megtudta, hogy a doktor úr nem rendel többé. Sőt, ha csak rajtam múlik, egy
árva is marad utána, és nem tudta eldönteni, hogy magát vagy Kisdokit sajnálja. Még
szakközépiskolás volt, amikor a faluba került a friss diplomás orvos, akibe nemcsak a lányok,
de az asszonyok is beleszerettek. Peti azonban nagyon válogatós volt, és igyekezett tartani a
két lépés távolságot a helyiekkel, a pácienseivel. Az egyedül érkezett fiatal agronómusok meg
tanárok már rég helyből választottak feleséget, soknak gyereke is született, de a doktor úrról
csak beszélték, hogy olykor-olykor enged a kísértésnek. Klárika évekig csak sóvárgott utána,
olykor már lemondott róla, sőt, néha szégyellte, hogy szinte kínálja magát, amikor a
zárszámadás után Peti felajánlotta, hogy hazaviszi, a mamáék meg éppen Hajdúszoboszlón
voltak TOT-beutalóval.

Kisdoki és Klárika a téeszirodától az előző héten átvett Zsigulival ment át az iskolához, ahol a
tanteremből rögtönzött rendelőben vizsgálták heti rendszerességgel a falusi gyerekeket. Ha az
iskolában végeztünk, és addig nem késelnek meg senkit a kocsmában, egyik építkezésen sem
csap meg valakit az áram, akkor bemegyek a városba, elintézek pár dolgot az SZTK-ban meg
a kórházban, aztán irány Pest, mondta fanyar mosollyal Kisdoki. Klárika bólintott, mert
néhány év alatt megértette, Petinek kellenek ezek a kiruccanások, hogy ne meneküljön el
végleg a faluból. Nagy ritkán, amikor kicsit kipihentebb volt vagy egy olyan szeretkezés után,
mint amilyen az előző esti is volt, mondogatta, mennyire szenved, hogy a faluban nincs kivel
a szakmájáról beszélgetni, tíz év után is hiányzik Pest, a színházak, a normális mozi, és
rákapott az elegáns éttermekre is. Az Astoria volt a kedvence.

Biztos, ma este is odamegy,holnap meg majd, mint egy kritikus dicséri vagy szidja a színházi előadást, amire valahogy
bejutott, mosolygott magában Klárika, aki mindig csak elhatározta, hogy egyszer megkéri
Petit, vigye magával a fővárosba.

Doktor úr, a maga szíves sose fáj? kérdezte vizsgálat közben Zsoltika, az egyik agronómus
kisebbik fia, miközben a mellkasát hallgatta, mire minden felnőtt hangosan nevetni kezdett a
teremben. Kisdoki egy pillanatra megdermedt, aztán elmosolyodott a hétéves kisfiún, akit a
nagyanyja bíztatott előző nap, hogy ha találkozik a doktor bácsival, énekelje el neki Csákányi
László dalát. Ami az utóbbi időben egyre többször zakatolt Kisdoki fejében is, és olyankor
mindig megfogadta, ha lesz egy szabad fél napja, hogy lelépjen a faluból, Pesten
megvizsgáltatja magát. Megsimogatta a kisfiú fejét, igyekezett nem mutatni, hogy
elérzékenyül, mert azokat az órákat szerette a legjobban, amikor gyerekeket vizsgálhatott.

Nem lett híres gyerekszívsebész, sőt névtelen gyerektraumatológus sem, hiszen a szülei még a
földet túrták, nem állt mögötte orvosdinasztia, neki megyei ösztöndíj kellett, hogy a
fővárosban diplomát szerezhessen. Amikor falura helyezték, reménykedett, hogy csak néhány
év, aztán következik valamelyik gyermekklinika.

Szép autó, de nem ezzel akarod a sáros utcákat meg a tanyasiak miatt a határt járni, szólalt
meg a háta mögött Dobó, az iskolaigazgató, miközben próbálta beledugni a kulcsot a Zsiguli
csillogó zárjába. Rendes az elnöktől, hogy neked adta a kiutalást, mustrálta a hófehér
duplalámpást az igazgató, Kisdoki meg nyitotta az első ajtót, felhúzta a hátsó gombját,
berakta a kabátját és a fekete orvosi táskáját, miközben az utcát figyelte, szalad-e feléjük
valaki kétségbeesetten. Vigyázz rá, ha már soron kívül megkaptad, kerülte meg a Zsigulit
Dobó, aki nagy autóbolond volt, évente cserélgette az autóit.

Kisdoki élvezte a kora tavaszi napsütést, az erőlködés nélkül gyorsuló autót, jobbjával
felhangosította a rádiót, amiben a Kettőtől ötigben éppen Csákányi Lászlót konferálták fel,
majd a szíve táját kezdte masszírozni és egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem az
útviszonyoknak megfelelően vezetett, a megengedett sebességet túllépve elvesztette uralmát a
gépjármű felett, és egy útmenti fának csapódott, jelent meg a megyei újságban néhány nappal
később egy rövid hír a balesetről, közvetlenül a gyászjelentés fölött, amiben a községi tanács,
a helyi termelőszövetkezet és az iskola is búcsúzott a tragikus hirtelenséggel, fiatalon elhunyt
orvosától.

BAJNAI ZSOLT