Filmről filmre, egyre kevésbé ismert alkotásokkal jutunk közelebb és közelebb a tibeti lélekhez, mígnem kristálytiszta arcokra találunk, akik a száműzetésben élő tibetiek válogatójára érkeznek. Belőlük alakul ki az első futballválogatott, amely történelmi mérkőzésre készül a Kína fenyegetésével dacoló Grönland ellen. Az áttörést jelentő találkozót pedig a nem létező országok világbajnoksága követi – és mindez maga a valóság.

Tibet mindenkinek a lelkében ott van, akinek az igazság és a szabadság még számít, és nem temette el őket mélyen a lelkében, mint a világpolitika részvevői. Amikor Szamdong Rinpocse, az emigrációban működő tibeti kormány miniszterelnöke 2004-ben felkereste hazánkat, szavakba öntötte azt a gyönyörű gondolatot, hogy mindazoknak, akik kiállnak az országa mellett, egyetlen jutalma, hogy igaz ügyért harcolnak.

A világon senkinek sem érdeke Tibet mellé állni Kínával szemben, a kivételt talán csak a filmipar jelenti időnként. 1997-ben egyszerre két nagy kaliberű játékfilmben dolgozták fel a 14. dalai láma sugárzó egyéniségét, száműzetésének és országa elfoglalásának drámáját. A Hét év Tibetben Brad Pitt főszereplésével, hollywoodiságával ellenérzéseket is kelthet, ugyanakkor a tucatnyi nagyfilmet jegyző Jean-Jacques Annaud rendezésében, John Williams zenéjével látványos, művészi és gondolatébresztő is. Közismert alapja Heinrich Harrer osztrák hegymászó emlékirata és kialakuló barátsága a még gyermek dalai lámával, így a nyugati és a keleti ember gondolkodása találkozik, amely a fő témánk szempontjából fontos. A hitelességre az alkotók azzal is igyekeztek ráerősíteni, hogy – míg a legtöbb jelenetet az Andokban vették fel –, titokban Tibetben is forgattak.

Akinek így is túlságosan amerikai, annak látnia kell egy másik tengerentúli szuperprodukciót a témában – de annak is érdemes megnéznie, akinek bejön a hegymászós verzió. A Martin Scorcese által rendezett Kundun (amelynek címét Tibet végnapjaira is magyarosítják) Harrer történetével nem foglalkozik, szerényebb költségvetéssel, de nagyon is gazdagon illusztrálja a történetet, a John Williamshez hasonlóan rendkívüli hatású Philip Glass zenéjével, az észak-afrikai Atlasz-hegységben forgatva. A rivális alkotáshoz képest többre értékelte a filmszakma, legalábbis az Oscar-jelölések alapján, amelyből négy is jutott neki.

Ha a filmeken el akarunk jutni oda, ami már biztosan tényleg Tibet, akkor jöjjön a Himalája – Az élet sója. Francia alkotók kellettek ide is, Jacques Perrin producer és Eric Valli rendező – utóbbi több éven át Tibetben tanulmányozta a helyiek életét, szerves része lett a mindennapjaiknak, és maximálisan bevonta őket a filmkészítésbe. A képkockákon egyetlen hivatásos művészt látunk, Lhakpa Tsamchoe-t, a Hét év Tibetben különleges női szereplőjét, aki az első világszerte ismert tibeti színésznő. Mindenki más amatőr, önmagát adhatja, ettől pedig nemcsak profi, de hiteles is az egész. Beleláthatunk a tibeti emberek lelkébe, mindennapi létért folytatott emberfeletti küzdelmébe, Bruno Coulais zenéje pedig szintén méltó a lélegzetelállító képekhez.