Hodge dr. Samuel Johnson macskája volt. Az úriember igen nagy tiszteletnek örvendett Nagy Britanniában, a Dictionary of National Biography csak úgy jellemezte, hogy: „vitathatatlanul az angol történelem legkiválóbb írója”. És ez az előkelő úriember bizony macskás volt. Kedvencének még szobrot is állítottak.

A Londonban felállított macska szobor egy nagyon fontos jelkép a macskások számára, az 1700-as években ugyanis még igen távol álltak a macskás nézetek a ma megszokottaktól.

Hodge élete

Hodge-ról sajnos kevés információ maradt fent, a legtöbbet James Boswell, Life of Johnson (1791) című életrajzi könyvéből tudhatunk meg róla. Bár a beszámolók szerint dr. Johnson szerette az állatvilág minden képviselőjét, főleg Hodge-ot, a részlet alapján egy árnyalatnyit más megvilágításba kerül a helyzete. Az eredeti műből való szakasz fordítása így hangzik:

Az sem lenne igazságos, ha ezzel a fejjel figyelmen kívül hagynám a szeretetét, amelyet a védelme alá vett állatok iránt tanúsított. Soha nem felejtem el, hogyan kényeztette Hodge-ot, a macskáját. Miatta ő maga járt ki osztrigát vásárolni, nehogy a szolgákra háruljon ez a teher, akik emiatt ellenszenvet éreznének a szegény teremtmény iránt. Szerencsétlenségemre én magam azok közé tartozom, akik ellenszenvvel viseltetnek a macskákkal szemben, így nem érzem jól magam, ha egy macskával tartózkodom együtt egy szobában; bevallom, gyakran szenvedtem sokat ennek a Hodge-nak a jelenlététől.
Emlékszem, hogy egy nap felkapaszkodott dr. Johnson mellkasára, láthatóan nagyon elégedetten, miközben barátom mosolyogva és duruzsolva dörzsölgette a hátát, és húzogatta meg a farkát. Megjegyeztem, hogy: jó macska. Azt mondta: Igen uram, szép macska, de voltak macskáim, akiket jobban szerettem, mint ezt. Majd mintha észrevenné, hogy Hodge kényelmetlenül érzi magát, hozzátette: de ő egy nagyon jó macska, valóban egy igazán nagyon jó macska.
Ez felidézi azon ésszerűtlenül ostoba impressziót, amit Mr. Langtonnak adott egy jó családból származó fiatalember szánalmas állapotáról: Uram, amikor utoljára hallottam róla, éppen a városban futkosott és macskákra lőtt. És aztán egyfajta kedves áhítatba merülve saját kedvenc macskájára gondolva ezt mondta: De Hodge-ot nem lövik le; nem, nem, Hodge-ot nem lövik le.

Osztrigát a macskának

Manapság az osztriga a jómódúak eledele, igen drága és nem a legegyszerűbb hozzájutni sem. A 18. századi Angliában azonban a szegények alapvető élelmiszere volt, mert rengeteg volt belőle, és emiatt olcsón meg lehetett vásárolni vagy ki lehetett halászni. Hodge tehát nem részesül esztelen luxusban, azt kapta enni, ami praktikus volt.

Abban a korban a kedvtelésből való macskatartás még nem igen volt szokás. A cirmosok a házak kiegészítői voltak, egerészként tartották őket. Dr. Johnson még a szolgája előtt is pironkodhatott kicsit a macskatartás miatt, ugyanis képes volt saját maga beszerezni a cica betevőjét. Bár az idézett szöveg valószínűleg nem feltétlenül hagyott mindenkiben kellemes szájízt, Boswell elmondja azt is, hogy amikor a fekete bundás Hodge haldoklott, dr. Johnson mindent megtett, hogy enyhítse a szenvedéseit; még orvosi macskagyökeret is vásárolt neki.