Nem olcsó játék a számokkal a cím, csupán arról van szó, hogy ha írásjelek nélkül olvassuk egybe, megkapjuk a 123-at. S a költészet napja közeledtén nemcsak József Attila, hanem Márai Sándor születésnapjára is emlékezünk. 123 évvel ezelőtt született. Egy, kettő, három… – legföljebb ennyi versét tudná fölidézni az is, aki otthon van a költészetben, vagy legalább a címet.

Mennyből az angyal – az 1956 karácsonyán írott költeményt egyik monográfusa, Rónay László a Márai-líra megrázó darabjának minősítette, mely „vádbeszéd és föllebbezés egyszerre”. Kifejező kép, hogy a „Népek Krisztusa, Magyarország” lóg a karácsonyfán, mintha nem keresztre feszítették, hanem akasztófára küldték volna; és a világ is csak hallgat, sunyi módon, hallgat benne a lelkiismeret. Ennek a versnek néhány képe és fordulata az 1956 októberétől írt naplójegyzeteiben is fölbukkan.

Halotti beszéd – a szintén a legnagyobbak közül való vers hat évvel korábban keletkezett az olaszországi emigrációban, s 1951-ben jelent meg a párizsi Látóhatárban. Nem Kosztolányinak felel, de a nyelvben-létezés fölszabadító mámorában és a kiszorítottak tragédiájában akár neki is visszaüzenhetett (idézi például legszebb magyar szavait). Ennek is volt publicisztikai párja, a Campo Bagnoli című cikkben már föltűnt a száműzöttségérzés mellett általában a magyarság reménytelen sorshelyzete és tapasztalata. Az egyik legnagyobb „magyarságversben” személyes ismerősök és helyszínek, irodalmi és művelődési tradíciók, úti és szellemi élmények, rétegek ötvöződnek, egyetlen nyelvi látomásban, zaklatott dialógust folytatva a költővel. Nevesíti Aranyt, Adyt és Krúdyt, Rippl-Rónait és Bartókot, megidézi nemcsak a nyelvemléket, de a Szózattal Vörösmartyt, kölcsönzött allegóriájával Tompa Mihályt is. „Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, / […] Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény / Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt – / Mert ez maradt.” S Odüsszeuszként (Ulysses módjára – ezt a nevet választotta a Szabad Európa Rádió munkatársaként is vasárnapi jegyzeti fölé) folyton álmodott arról, a szirének énekét is feledve, hogy „hazajutnak”.

A harmadik címmel bajban vagyok – ide lehetne venni Márai Himnuszát („Köszöntelek, Boldogság! Iszonyú vendég. / Mutasd az arcod: mintha arcod lennék”), A delfin visszanézett című verset (ez a címadója válogatott versei kötetének); s az Ujjgyakorlat ciklus első szavait: „Este nyolckor születtem…”  – ezen a címen húsz évvel ezelőtt jelent meg egy, a Márai sokféle alkotói arcvonásából érzékletes portrét kínáló a tanulmánykötet. Ez utóbbinál maradnék. „Este nyolckor születtem, fújt a szél. / Kassát szerettem és a verseket, / A nőket, a bort, a becsületet / S az értelmet, mely a szívhez beszél. / Mást nem szerettem. Minden más titok. / Nem könyörgök s ne irgalmazzatok.”

Ilyen „ujjgyakorlatok” szerepelnek az Ég és föld vagy a Négy évszak pillanatképei között is. Rónay László igazat ad Illyés Gyulának, aki úgy olvasta e kötetek írásait, mint egy prózába szerkesztett hatalmas szabad vers ciklusait. Ahogy a fent idézett miniatűrben is kulcsszó a szív és az értelem mellett a becsület, itt is meghatározó gondolat nemcsak az egyéni helytállás (még a magányban is), de a személyiség erkölcsi hitele és ihletettsége. Igazi sztoicista alapállás, hogy a távolságtartásban is „az emberekhez tartozik”, ahogy 1936-os Jelentés című versében írja: „Szereti az embereket / Csak értük s minden csak nekik / Velük jó s velük vétkezik / És megteszi, amit tehet: / Ismeri az embereket.” De sztoikus magatartást üzen A pók című vers is – ezzel zárul a prózai epigrammák egyik lírai formába öntött gondolata, s ennek is a második szaka: „A szó csak szó, a hús csak hús, az álom / Köd és zavar. A puszta földre ülj le. / Dallamaid a vad szél hegedülje, / S te hallgass. Élj, mint pók a pókfonálon.”         

Marad kezemben a kötet – nem tudom, hányszor olvastam már végig, vagy csak lapozgattam, fölütöttem, sok benne a jelölés is, például ilyen szöveghelyeknél a Só és bors ciklusból: „Gyanús vagyok, mert gondolkozom.” Szakítás után az emberek csak „bámulnak, az égre, s azt hiszik, a szakítás magánügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.” Ide azt jegyeztem föl, hogy kvantumfilozófia, kicsivel arrébb, hogy a háború művészete. „Nem elég meggyőzni és leteperni az ellenfelet. El is kell viselni. Ez a nehezebb.” Aztán azt, hogy a „lassan élni” azt is jelenti, „mint figyelmesen, mint közelebbről, mint igazibban, mint emberibben élni”.

Itt egy felkiáltójel, az Ars poetica ciklusból, s Márai azt fejtegeti, hogy a fiatal költő egyetlen nagy könyvet szeretne írni, ezer és ezer oldalt, a könyvnek pedig azt a címet adná, hogy „Az élet”. Mert szeretne mindent leírni, amit látott és hallott, amit tapasztalt és érzett. „De a költőnek nem dolga, hogy jelet tegyen és emléket állítson mindannak, amit az élet mutat.” Nem szabad megírni azt a könyvet, amiben „minden benne van” – beszélni csak a részletről szabad, a felhőkről és a rózsákról, a napsütésről és az öreg arcokról, az álomról. „S mindig hallani kell egy hangot, mely egyszerre szól a világból és a költő lelkéből. Ezt a hangot kell visszaadni. De ezt csak később tanulja meg a költő, mikor már nem akar semmiféle nagy könyvet írni.”

S erre rímel – meg a közelgő alkalomra is – a Költészet című miniatűr: „Az ember talán azon a napon lesz igazi költő, mikor mindaz, ami a világban emberi és emberfölötti tartalom, oly közelről és oly erősen érinti meg – egy szeptember végi este fülledtsége, egy zongora hangja, egy gyümölcs illata vagy a halottak tárgyai –, hogy már nem is akarja szavakban kifejezni ezt az érintettséget. A nagy, az egészen nagy költők is csak verseket írnak. A költészet több, mint vers. Egy napon az ember elhallgat a világ előtt, mintegy becsukja szemét. Ez a pillanat, mikor igazán költő.”

A szerző irodalomtörténész