Mármost van itt ez a válás nevű történés. Csaknem minden polgárt érint, katolikust, reformátust, görögkeletit, izraelitát, ateistát” – Szív Ernő tárcasorozatának újabb darabja.

Hiszen nem is ott történt, abban a nyakas, folyóvíz nélküli, lapos nagyvárosban. Csak onnan jöttem. Minden valamirevaló településnek – ember építette, táplálta, gondozta mesterséges teremtménynek – van legalább egy nagy klasszikus katasztrófája. Egy olyan bömbölve érkező árvize, mint ami Szegedre zúdult egy tavaszi hajnalon. A Duna Pest városát mosta el Wesselényi korában. Kipusztulás. Kihalás. Járvány tombolása, fosztogatás, pogrom. Drezda, Leningrád, Berlin pusztulása. Debrecen például többször is, de egyszer, 1802-ben csaknem porrá égett. Jó, a fával, náddal előszeretettel építkező város legalább harmada vált hamuvá. Gyönyörű látvány lehetett. Isten recsegő házát nyalogatják a lángnyelvek, zuhan alá a harang, lent még átkondul a tűz ordításán.

A nagy katasztrófákban mindig van valami fenséges. Ami történik, megszólíthatatlan, mint egy óriási szakadék. Minél impozánsabb a pusztulás, annál szebb. A szépség a méretekben éli ki magát. A nagy katasztrófákban jelen van az Isten, már ha van, és azt mutatja meg, hogy bár nagyságos úr lehet az ember is, messzire érhet a keze, az esze, a találékonysága, a szorgalma és a kitartása, az égig elérhet akár, minden teremtése, csinálmánya mégis könnyen az enyészetté válhat. Szétpukkan Bábel tornya, akár egy mihaszna buborék.

Egy gyufaszál elegendő, nem? Hajszálrepedés, nem veszik észre. Kiütögeti a pipáját a marha, a dohány könnyű parazsa alá kap a játékos szellő. Nem zárta el a csapot. Nem nyomta meg a gombot. Elhúzta a váltókart, mint Szajolban. Ellop anyagot, földet, azért.