Az installációm tulajdonképpen bevezető a Szent István­ teremhez. Libabőrös lettem, amikor felkértek erre a mun­kára – mondja a lakberendezőből lett világhírű festőművész. Interjúnk.

Sal Endre interjúja a Mandiner hetilapban.

A második világháború után a szülei emigráltak, és meg sem álltak Londonig. Együtt mentek? 
Nem ismerték egymást, Angliában találkoztak először. Anyám tizennyolc éves volt ekkor, cselédként kezdett dolgozni, véletlenül találkoztak apámmal. A két bátyám és én már Londonban születtünk.

Aztán 1956 nyarán, néhány hónappal a forradalom kitörése előtt hazatért a család. Miért jöttek vissza a kommunista diktatúrába?
Senki nem értette. Apámnak honvágya volt, nem tudott beilleszkedni. A londoni magyar nagykövetség is agitálta az emigráns magyarokat, hogy inkább menjenek haza. Tették mindezt azért, hogy bebizonyítsák, a kommunizmus sikertörténet. Anyám maradt volna, nekünk, gyerekeknek persze nem volt beleszólásunk, s végül hazajöttünk. 

Megviselte?
Belecsöppentünk a forradalomba. Négyéves voltam, de emlékszem rá, hogy a szomszédunkban lakó Szabó néni engem kért meg, hogy kísérjem el a rétre, mert a kecskéjét kereste. Később tudtam meg, félt, hogy az orosz katonák megerőszakolják. Elkísértem, nem akarták megerőszakolni, a kecskét viszont megették. 

Ön aztán 1971-ben, tizenkilenc évesen elhagyta Magyarországot. Addig mit csinált?
Szenvedtem. Nem éreztem jól magam, több okból sem. A szüleim itthon elváltak, anyám nevelt minket nyomorúságos körülmények között, ráadásul megbélyegzetten éltünk, mi voltunk az angol uraságok, pedig semmink nem volt. Minden álmom az volt, hogy visszamehessek Londonba. Valaki ajánlott egy ügyvédet, aki azt mondta, mivel Angliában születtem, ha lemondok a magyar állampolgárságomról, akkor elhagyhatom az országot. Persze nem így volt. A Sportszállóban dolgoztam pincérként, ott is bepróbálkoztam az igazgatónál – aki párttitkár is volt –, hogy segítsen. Végül is rendes volt, azt mondta: „Ha azt írom a pártházba, hogy engedjétek elmenni a fiút, mert rendes ember, akkor biztos nem teszik meg; ha azt írom, engedjétek el, mert megbízhatatlan, akkor pedig milyen ember vagyok?” Aztán megint felcsillant a remény, ugyanis pont a Sportszállóban laktak azok az angol gyerekek, akikkel a legendás A Pál utcai fiúk című filmet forgatták. Megismerkedtem velük, és elmondtam nekik, hogy én is angol vagyok. Először furcsán néztek rám, később aztán a budapesti brit nagykövethez is eljutottam a segítségükkel. És csodák csodája, megkaptam az angol útlevelet. De semmit nem értem el vele. Ahhoz ugyanis, hogy kiengedjenek a határon, kellett volna belépővízum, az pedig nekem nem volt. Ha nincs belépés, nincs kilépés. Ördögi kör.