Gyerekként balettozott, majd megérezte a színpadi játék örömét, felszabadultságát, és magával ragadta annak komplexitása: a próza, a zene és a tánc ötvözete. Már a gyakorlati évét is a Vígszínházban töltötte, az elmúlt két évben pedig A padlás Sünijétől a Sirály Nyinájáig kilenc szerepben mutatkozott be. Tavaly a társulat – titkos szavazással – neki ítélte a Varsányi Irén-emlékgyűrűt.

Gyermekkorodtól színpadon álltál: balettoztál, majd dráma tagozatos középiskolába jártál. Mikor érezted először, hogy a színház számodra otthonos közeg?

Talán a Liberté ’56 című film forgatása alatt. Kilencéves voltam. Szőcs Géza történetéből először film készült, majd ugyanazzal a csapattal bemutattuk az előadást a debreceni Csokonai Színházban. Akkor találkoztam először ezzel a világgal, és nagyon izgalmas volt. Előfordult, hogy hajnali háromkor hívták anyukámat azzal, hogy megfelelőek a fényviszonyok, el kellene indulni a gyerekkel Debrecenbe. Nekem pedig kipattant a szemem, és mentem lelkesen.

Hajdúszoboszlón nőttél fel, ám a gimnáziumot Debrecenben végezted.

Gyerekkoromtól sok szál köt Debrecenhez, éppen ezért bajban vagyok, ha megkérdezik, hova tartozom. Mindkét helyre és egyikhez sem igazán. Azt hiszem, Budapest lett az otthonom.

Hogyan kerültél kilencévesen egy színházi előadásba?

Jártam egy debreceni színjátszókörbe, ahol az egyik tanárunk – aki a Liberté ’56 asszisztense volt – javasolta, hogy vigyenek el engem a meghallgatásra, ami annyira jól sikerült, hogy a rendező, Vidnyánszky Attila engem választott.

Gyerekként sem voltál zavarban soha, ha szerepelned kellett?

Egyáltalán nem. Rengeteg szavalóversenyre jártam, anyukám készített fel, és ebben következetes volt, amiért hálás vagyok, még ha gyerekként fárasztónak is tűnt néha. Anyukám már akkor látta, hogy ez nekem való, a színház le tudta kötni az energiáimat. Ha egy feladatot elvállaltam, akkor nem fordulhatott elő olyan, hogy „ma fáradt vagyok, esik az eső, még sincs kedvem…”. A következetességet és a munka iránt érzett felelősséget már akkor megtanultam. A bátyám matematikus lett, őt egészen kiskorától abba az irányba terelgette, mert látta, hogy arra fogékony. Hihetetlen pontosan ráérzett erre.

A balett világa nem vonzott?

Dehogynem! De amikor serdülni kezdtem, nagyon megváltozott a testalkatom, és éreztem, hogy a balett hivatásszerűen az én testemmel nem kompatibilis. 18 éves koromig jártam órákra, a mai napig hiányzik. De a színház mellett órarend szerint működő programokat nehezen tudok beiktatni. Amikor gyerekként bekerültem a színházba, az felülírta a korábbi vágyaimat. Hirtelen megéreztem a játék örömét, felszabadultságát, hogy kitalált történeteket mesélhetek, és a közönség együtt jön velem. A színház komplexitása vonzott: a zenével – ami ugyancsak nagyon fontos számomra – és a tánccal éppúgy foglalkozhatok.

A debreceni Ady Gimnáziumba tehát már azzal az elhatározással mentél, hogy színész leszel.

Igen. Bár induláskor az osztályunkból csaknem mindenki így gondolta, a végére viszont a harminc diák közül nyolcan adtuk be a jelentkezésünket. A gimis években sok minden átrendeződik.

Te soha nem bizonytalanodtál el?

Nem. Vagy talán a felvételi előtt. De akkor sem abban kételkedtem, hogy ezt szeretném csinálni, inkább az aggasztott, hogy alkalmas vagyok-e rá. Hogy elég tehetséges, elég érdekes vagyok-e? De az érdeklődésem soha nem hullámzott. A gimnáziumban nem volt jó osztályközösségünk, ment a féltékenykedés, az áskálódás: „Miért mindig ő mond verset?” Ez az egész életemet végigkísérte, és azt hiszem, ez már annyira nyomasztott a végére, hogy tényleg elgondolkodtam rajta, hogy miért mindig én mondok verset, lehet, hogy nem nekem kéne…

A felvételi előtt Csikos Sanyi bácsi ült le velem a folyosón – erre élénken emlékszem – azzal, hogy: „Mi a baj?” Elmondtam neki a bizonytalanságaimat, a nehézségeimet, és egy-két óra alatt helyrerakott. Kitűnő tanuló voltam 13 évig, rengeteg dolog érdekelt, de amit a színházban éreztem, összehasonlíthatatlan volt minden mással.