Amikor megszülettem, Vincent Damon Furnier és zenekara már a negyedik stúdióalbumán, a Killeren dolgozott, így valós időben elég későn kapcsolódtam be a munkásságába. Tizenhét éves voltam, amikor a sorsfordító Trash megjelent. Sorsfordító volt Alice Cooper számára, hiszen egyik legsikeresebb lemezét, a dallamos amerikai rockzene egyik csúcsteljesítményét tette le az asztalra Desmond Child hathatós segítségével. Sorsfordító volt sokak számára, hiszen rengetegen, főleg lányok, ennek az albumnak a slágerei (Poison, Bed of Nails, House of Fire, Only My Heart Talkin’) miatt kezdtek rockzenét hallgatni. Sorsfordító számomra, mert áttételesen rajta keresztül ismertem meg életem párját, akinek egy kolléganője mutatott egy MTV-ből felvett Alice Cooper klipet. Onnan pedig nem volt megállás. Andi minden fellelhető AC relikviát gyűjteni kezdett, 1990. július 22-én már ott volt az MTK pályán a Trash budapesti lemezbemutató koncertjén, melynek A0-s plakátját is megszerezte egy budai üzlet kirakatából, hogy évekig szobája dísze legyen, majd Beával Alice Cooper klubesteket kezdtek szervezni. Tiszteletet parancsoló elszántsággal rajzolták a plakátokat, melyeket szülői segítséggel stencilezővel sokszorosították, majd rótták a várost, és kiragasztották a technológia miatt rózsaszínes A3-as posztereket. A második Alice Cooper rajongói összejövetelre abban a Viking Clubban került sor, ahol pár hónappal később, 1991. július 2-án megismerkedtünk. A sors és Alice Cooper keze biztos benne volt a találkozásunkban, mert azon a napon jelent meg következő albuma, a Hey Stoopid. És boldogan élünk együtt, amíg meg nem halunk, Alice Cooper pedig sok nagyszerű közös élményt adott nekünk az azóta eltelt 30 évben.

1995-ben vettük meg első kocsinkat, és az első Punto Tapes válogatáskazetta első nótája a vadonatúj Lost In America volt, a The Last Temptation album első kislemezdala. Aztán amikor az albumelőzetes kazettán meghallottam Chris Cornell hangját a Stolen Prayer-ben és az Unholy Warban, nem volt menekvés. Elkötelezett Soundgarden fanatikusként mélyen megérintett ez a két dal, de érdekes módon az egész albumnak olyan ereje van, melyet egyetlen korábbi Alice Cooper album esetében sem éreztem. Van valami plusz töltés a felvételben, ami miatt bármikor örömmel hallgatom elejétől a végéig. Eddig Andihoz való kötődésemmel, Chris Cornell iránti rajongásommal, a jó dalokkal magyaráztam ezt a vonzalmat, meg azzal, hogy a The Last Temptation révén ismertem meg egyik kedvenc írómat, Neil Gaimant.