Anett nagyobbik lánya elballagott. Az élmény mély nyomokat hagyott az anyukájában. Olyannyira, hogy még aludt is rá egyet, mielőtt megírta ezt a cikket. Kormos Anett írása.

Ballagáson voltam…

És tudom, istenem, én tudom, itt kellene befejeznem ezt a mondatot. Mert egyszer már írtam a karácsonyi ünnepségről, és hatalmas botrány lett… egyebek mellett abban az iskolában is, ahova a két lányom jár. Mondhatni, az övékével vertem a csalánt. Az egyik idén szabadul, de a másiknak még van egy éve, és elnézést kérek tőle előre is, esküszöm, nem ellene, hanem érte, értük, mindannyiunk gyerekéért vagyok képtelen nem folytatni ezt a mondatot.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ezúttal nem követtem el azt a hibát, amit el szoktam, nem hirtelen felindulásból írok, aludtam egyet az élményre. Az élményre, amelyen a lányom elballagott. Aminek szépnek, emlékezetesnek, talán egy kicsit megindítónak kellett volna lennie. Nem miattam, nem a szülők miatt, hanem a gyerekek miatt. De lehetett volna vicces is. Vagy érdekes. Vagy bármilyen más szempontból értékes.

Tudjátok, milyennek nem szabadott volna lennie? Tudjátok, milyennek nem szabadott volna lennie semmilyen körülmények között? Kínosnak. Nem számomra, nem a szülők számára kínosnak, hanem a gyerekek számára.

Akik több hetes próba után kint ültek a tűző napon, a szerencsétlen kis ünneplőruhájukban és egyen nyakkendőjükben, miközben valamelyik társuk (hol egyiket, hol másikat érte a balszerencse) felolvasott valamit, amiből a rossz hangosítás miatt egy árva szót sem hallott volna még Sentinel sem. Még „szerencse“, hogy a testbeszédéből és a mimikájából így is pontosan lehetett tudni, hogy egyetlen porcikája sem kívánja ezt az egészet: nyilvánvalóan külső nyomás hatására áll a mikrofon mögött, és nyilvánvalóan külső nyomás hatására mond el egy olyan szöveget, amihez nyilvánvalóan semmilyen módon nem tud sem érzelmileg, sem értelmileg kapcsolódni. Lefordítva: kurvára nem érdekelte őt magát sem.

Jelzem: nem ez a negyvenpercnyi háttérzaj szerű kényszermotyogás volt a mélypont, ebbe jól idomított szülőként bele is törődtem volna, mint ahogy abba is, hogy majd azt kell hazudnom a lányomnak, hogy szépen mondta azt, amiből egy kurva szót sem hallottam.

Merthogy aztán énekeltek… Na, az volt a mélypont.

Gyerekek, én jártam börtönben is, láttam már reménytelen helyzetben lévő, megtört embereket parancsra énekelni. És így is azt kell mondanom: az kutyafasza volt ehhez képest. Mármint, ami a produkció szívet tépő faktorát illeti. Kár, hogy nem az ilyen ünnepélyes alkalmakkor elvárt értelemben.