Színészrémálmok, újfajta türelem, „stand-by” üzemmód. Ezekkel jellemezték az élőszínház-mentes időszakot a debreceni Csokonai Színház színészei. Mészáros Ibolya, Varga Klári, Vranyecz Artúr és Rózsa László mesélt a KO-nak az elmúlt periódus tapasztalatairól, az újranyitásban rejlő lehetőségekről.

A színházak újranyitnak óvatosan, fokozatosan, elsősorban szabadtéren, a szükséges egészségügyi szabályozások betartásával. Az élőszínház-mentes időszak lehetőséget nyújtott arra, hogy befelé figyeljünk, akár számvetésbe kezdjünk. Átalakult-e bennetek a színházhoz, a saját szakmátokhoz való viszonyulásotok?

RÓZSA LÁSZLÓ: 

Eleinte rengeteget álmodtam a színházzal, amik főképp rémálmok voltak. Általános színészrémálmok. Például hogy olyan előadásban játszom, aminek nem tudom a szövegét. Úgy érzem, jót tett a munkamániámnak és a maximalizmusomnak ez a szünet, bár mindig megpróbáltam telepakolni a napjaimat, hogy ne érezzem magamat haszontalannak.

VARGA KLÁRI: 

Számomra lehetőséget adott újragondolni az alkotás fogalmát. Azt hiszem, hogy bátrabban ugrottam bele lehetetlennek tűnő feladatokba, szellemi-fizikai kihívásokba. Például egy pályázat keretében két női sors mentén színdarabot írtunk, amit június elején mutatok be. Sokat kaptam ettől az időszaktól, és remélem, ezt hamarosan megmutathatjuk a nézőknek is.

MÉSZÁROS IBOLYA: 

Azt hiszem, hogy alapvetően nem változott meg. Ez egy speciális helyzet volt mindannyiunk számára. Igyekeztem hasznosan tölteni azt az időszakot, amit színház nélkül voltam kénytelen megélni, és újult erővel, bizakodva várom az újraindulást.

VRANYECZ ARTÚR: 

Mindig is tudtam, hogy a színészi munka közeli kontaktuson alapszik. Legyen szó bármilyen műfajról – prózai, zenés-táncos vagy félszcenírozott –, a színpadon a fizikai kapcsolat jelenléte, a személyes intim szférák metszése, az összehangolt energiák és lélegzés elengedhetetlen alapkövetelmény.