A közel harminc éve létező Korn első önálló magyarországi koncertjét adta 2022. június 21-én Budapesten. Az, hogy még csak az elsőt, az olyan szomorú tény, hogy az sem segít rajta, hogy ezt megelőzőn már négyszer adtak fesztiválkoncertet az országban (Sziget 2005, 2012, 2014 és VOLT 2007).

Ez sajnos sokat elárul a hazai állapotokról, ugyanis a Korn népszerűsége itthon is korán kialakult és már '90-es évek végén kisebb tömegek sétáltak a zenekar pólóiban. És persze sok hozzánk hasonló helyzetű országot meg lehetne említeni, de ellenpéldának ott van a banda 1997-es ausztriai vagy 2000-es lengyel fellépése.

Hagyva a történelemórát, inkább szóljon mostantól ez a cikk arról, hogy milyen is volt az első hazai saját koncertjük, amire elég sokan voltak kíváncsiak. Ahogyan az más beszámolókban is elhangzott, a kaliforniai formáció rövid időn belül két új nagylemezt is összehozott (The Nothing, 2019 és Requiem, 2022), amelyek kategóriákkal jobban sikerültek, mint az ezeket megelőző néhány. Ennek pedig legnagyobb bizonyítéka, ha megvizsgáljuk azt, hogy mely lemezek milyen arányban kerültek terítékre és mely albumokat hanyagoltak teljes mértékben. Ez azért is érdekes kérdés, mert ilyen diszkográfiával rendelkező előadók zöme inkább azt az utat választja, hogy minden lemezről legalább egy dalt megpróbál betenni a repertoárba, így megidéz korszakokat és biztosabban okoz örömet mindenkinek. Persze vannak ellenpéldák is, de a Korn most nagyon megmutatta (akár tudatosan, akár nem), hogy 2022-ben mely korszakok hanyagolhatók első magyarországi önálló fellépésükön. Az 1994-es debütálástól kezdve egészen 2005-ig minden anyagról volt legalább egy dal, majd egy nagyobb időszakot teljesen kihagytak. Nem volt dal a cím nélküli 2007-es lemezről, a 2009-es Remember Who You are-ról, a 2011-es The Path of Totality is ignorálva volt, de még a Head visszatérésével fémjelzett 2013-as The Paradigm Shift-ről sem volt egy akkord sem.

Innentől pedig ízelítő jelleggel volt egy-egy tétel a 2016-os és 2019-es anyagokról, majd az aktuális lemezről már kettő is.

És mit az Isten, mi magyarok épp azokból a turnékból kaptunk eddig leginkább, amely korszakaikat most nem akarták felidézni. Vagy talán épp álmatlan éjszakákat töltöttek el online, hogy mindezt ők is kimatekozzák? Ez kevésbé valószínű, ugyanis ezen turné is viszonylag kiszámítható dallistával operál, hol több, hol kevesebb darabbal. Ebből a szempontból viszont már szerencsés, aki a budapesti koncertet választotta a Korn nyári menetrendjéből, ugyanis ez volt a turné eddigi leghosszabb előadása. És még így is milyen foghíjas.

Bárcsak arra is benyújtana egy törvényt valamelyik ispánunk, hogy ha a hanyatló nyugatról Magyarországra jössz, minimum 20 dalt kell eljátszanod, vármegyétől függetlenül! Mert ugye a szórás óriási, gondoljunk csak Springsteen vagy McCartney háromórás, 30 dalt is meghaladó koncertjeire (amelyek nem csak évekkel korábban voltak, hanem manapság is), de persze a Korn mostani fellépésénél jóval kurtább műsoridővel is simán kiszúrják az ember szemét gond nélkül. Én a hosszúsággal most úgy vagyok, hogy örülök neki, hogy a lehetőségekhez képest egész jó merítést kaptunk, ugyanis az aktuális turné egyik leghosszabb műsora volt a budapesti.

A sok számolás és méregetés után essen azért pár szó a minőségi mutatókról is, hiszen vannak tömör, de zseniális, valamint hosszú, de unalmas előadások is. A Korn ügyesen lavírozott, ugyanis a tömörnél hosszabb volt, zseniálisnak meg abszolút zseniális. Ezzel lényegében nyertek is.

Jó előzenekart választottak (Deadly Apples), pontosan kezdtek, impozáns (bár erősen statikus) színpadképet állítottak össze, jól szóltak és szemmel láthatóan élvezték is. Nyilván nagy fájdalom Fieldy ismételt hiánya (2012-ben egyik gyermeke születése miatt volt apasági szabadságon, most alkoholproblémái miatt maradt távol) és bár a helyettesítő Ra Díaz tette a dolgát, kicsit fura volt, hogy megjelenésében túlságosan is hajaz a kényszerpihenőn lévő bőgősre.

Szóval kaptunk egy energikus zenekart (aki arról írt, hogy megöregedtek és kevésbé voltak aktívak a színpadon, nem értem, hogy mire gondol, nem mindenki Jagger, aki félmaratonokat fut le minden koncerten), egyszerű, de jól működő vizuális megoldásokat. A beszédes Jonathan Davis persze szinte csak sallangos dolgokat közölt (milyen jó visszatérni, legjobb közönség vagyunk és hasonlók), de mégis átjött, hogy volt kedvük jelen lenni kicsit sem volt izzadtságszagú az egész.

Külön említést érdemel Ray Luzier dobos, akin nem csak a fentebb ecsetelt öröm és élvezet volt látható, ő konkrétan 100%-on égette a zsírt, valami fantaszikus látvány volt az intenzitása.

Összességében elmondható, hogy nem csak azért lehetett ez a legjobb magyarországi Korn-koncert, mert ez volt az első saját, hanem azért is, mert Head nagyon kell oda hangzásban és látványban is (tudom, már a 2014-es Szigeten is ott volt). És persze a közönségre sem lehetett panasz az energiák szempontjából. Ezzel a zenekar ismét bebizonyította, bármennyire erős és szinte tökéletes karriert csúnyán el lehet rontani, az alkohol és a drogok iszonyatos pusztítást tudnak végezni, de nagy akarattal és hittel mindenből ki lehet jönni. Talán a Requiem lemez is ilyesmi témákat boncolgat. Öröm tudni, hogy a Korn pedig nem a fiatalkori dühtől meg az önpusztítástól Korn, hanem sokkal több van benne.

Nagy Alexa vendégszerzőnk kritikája a Requiem lemezről ITT olvasható.