Nekrológot írni mindig szar, az egyszerűen nem lehet jó. De legyünk őszinték: amikor Charlie Watts 80 évesen kihagyni kényszerült a 2021-es Stones turnét, sejteni lehetett, hogy élete utolsó szakaszába lépett. Taylor Hawkins esete merőben más. Egy 50 éves, ereje teljében lévő, minden jel szerint életvidám, tettrekész embernek nem így, nem ott és legfőképpen nem most kellett volna távoznia. Űr mindig van, de annak mérete változó. A mostani nagyon nagy, ugyanis tényleg nem egy átlagos zenészről beszélünk. Taylor Hawkins egy önálló kategória. Soha nem láttunk még hozzá hasonlót, mert nincs is. És a mi életünkben valószínűleg már nem is lesz.

Ahhoz, hogy kicsit is megértsük a helyzet súlyát, sokat kell visszautaznunk az időben. Épp ma 28 éve halt meg Kurt Cobain. A Nirvana-dobos Dave Grohl nehezen tudott megbirkózni a hirtelen jött sokkal, pedig ott komoly jelek utaltak a bajra és a közelgő katasztrófára. Úgy is mondhatnám: a zenekarba bele volt kódolva a tragédia.

Grohl számára hónapok teltek el zenehallgatás nélkül, pszichológus segített neki ebben az időszakban. Mindezek ellenére a mai napig szokott álmodni idő előtt elveszített zenésztársáról, barátjáról. Pedig kevesebb, mint négy évet zenéltek együtt. Magát összeszedve, 1994 októberében ment be újra stúdióba, ahol egy hét alatt egyedül feljátszott egy teljes albumot. Ez lett a Foo Fighters cím nélküli debütáló albuma. És bár a koncertzenekarban vele volt Pat Smear (ő a Nirvana utolsó turnéin volt a negyedik tag), de sem ő, sem a többi új pajtás nem tudta betölteni azt a bizonyos legjobb barát státuszt. De még Kurt sem volt az. Az esély megvolt rá, hogy kreatív társak legyenek, az utolsó Nirvana-album (In Utero) készítésekor már Grohl is hozott saját ötleteket, Kurt pedig örült neki, hogy nem egyedül fogja őt nyomni a dalszerzés súlya a jövőben. Bármi lehetett volna ebből, de ugye semmi nem lett.  

Szóval itt van ez az új zenekar, ami a Nirvana hamvaiból jött létre, az újjászületést szimbolizálja, az életet igenli. Az első évek azonban még döcögtek. Aki látta a Foo Fighters Back and Forth című dokumentumfilmjét, jó sokat meg is tudott erről az időszakról.

Aztán elérkezett 1997. március 18-a: a zenekar bejelentette, hogy új dobosuk van: Taylor Hawkins. És katt! És bumm! Minden a helyére került, egyszerűen összeállt a kép. Az úgynevezett kémia. A harmadik album (There is Nothing Left to Lose) már vele készült, egy igazi közös alkotómunka volt az akkor épp trióként működő zenekar számára és mai napig ez Dave Grohl kedvenc Foo Fighters-lemeze. Aztán hiába jöttek nehezebb idők is (2001 és 2002 nagyon necces volt sok szempontból), valahogy a kémia tovább erősödött. Ők ketten döntötték be majdnem a zenekart és ők ketten kaparták össze mégis az egészet, hogy a Foo Fighters pár éven belül a világ legnagyobb arénazenekarai közé kerüljön. És közben bebizonyosodott, hogy ez a duó egy tökéletes belső mag.

Hiába maradt Dave Grohl a Foo Fighters iránymutatója, hiába írják közösen a dalokat a teljes zenekarral, Dave és Taylor lett az, ami Dave és Kurt nem tudott lenni. Igazi legjobb barátok, társak, a szó szinte minden értelmében. A Tavaly ősszel megjelent önéletrajzi könyvében (The Storyteller) Grohl így ír dobosáról:

„a testvérem egy másik anyától, a legjobb barátom, érte még golyót is kapnék”

25 év, majdnem napra pontosan. Ennyi jutott nekik a testvériség földi megéléséből.  A sokk, az érthetetlen valóság azért annyira fájó, mert nem gondoltuk volna, hogy a tragédia reinkarnálódik és ebbe a zenekarba is bele van kódolva. De bele volt.

Taylor Hawkins a Foo Fighters örökös dobosa. Ez nem is kérdés. És ezt elsősorban nem az eltelt évek számával vagy a játékával érdemelte ki, hanem minden emberi megnyilvánulásával, ami 25 év távlatából felsorolhatatlan. David Bowie halála után csakis arról lehetett olvasni, hogy mennyire elmondhatatlanul kedves, barátságos és közvetlen volt mindenkivel. Ez Hawkins esetében is maximálisan megállja a helyét. Nekem mégsem ez az elsődleges dolog, ami eszembe jut róla. Számomra a legszebb dolog az volt benne, ahogyan hozzáállt a zenéhez. Mert ha valakiből nem halt ki a gyermeki rajongás, akkor az ő. A világ egyik legnagyobb Queen, The Police és Led Zeppelin rajongója együtt zenél és alkot azokkal, akik lemezein felnőtt és teszi ezt azért, mert megmaradt rajongónak. Ő és Dave Grohl kapcsolatának titka nem is olyan nagy titok: két zenerajongó srác, akik ugyanúgy viselkednek, ha a régi nagyokról van szó, mint ha tizenkétévesek lennének még mindig. Közben ebből közös hobbit csináltak: volt bárki is a régi nagyok közül, akivel nem zenéltek együtt az elmúlt két és fél évtizedben? És fontos adalék: nem azért fogadta őket ennyi nyitott kapu, mert jól hangzó a zenekaruk neve. Velük zenélni azért akar(t) mindenki, mert egyszerűen jó velük lenni. Mert egyszerűen jó emberek. Két testvér, akik már-már gyermeki naivitással egymásra néznek és azt mondják: „hívjuk el Lemmy-t és a Queen tagjait a koncertünkre!”. Nem az aktuális menő rockzenekarokkal akartak kooperálni, hanem megélni életük álmát, amiről minden otthon léggitározó tizenéves álmodozik. Ők az álmaikat élték meg és nemhogy nem szállt a fejükbe a siker, de évről évre egyre jobban haveroknak hisszük őket. Hogy csak azért nem jammeltünk még egyet, mert még nem jött ki rá a lépés.

A temetéseken gyakran szépítik a dolgokat és mondanak olyanokat, hogy szép élete volt, szépen élt, azt az életet élte, amit szeretett volna ésatöbbi.  Nos, Taylor Hawkins élete (mármint annak publikus része) valóban szép volt. És hiszem, hogy úgy élt, ahogyan szeretett volna. Azt pedig leginkább vallom, hogy sajnos nem annyit, amennyit szeretett volna.

Hogy mi lesz a Foo Fighters jövője, azt valószínűleg még senki nem tudja. Az viszont biztos, hogy Dave Grohl nem csak a dobosát, nem csak a legjobb barátját, de a testvérét is elveszítette.  Hogy ebből a pofonból hogyan tud felállni Taylor Hawkins felesége, három gyermekük és legigazibb lelkitársa, azt elképzelni sem tudom. Sok erőt kívánok nekik ezekben a borzalmas időkben.

Reszegi László

Fotók: Andi K. Taylor