Egyszer már említettem neked, hogy amikor kérdezték tőlem, hogy kivel készítenék interjút, akivel már nem lehet, akkor én édesapádat mondtam. Te, mint a legfiatalabb Zámbó gyerek, benned mikor tudatosult az, hogy egy ilyen családban élsz?

Nézd, szerintem az ember, hogyha egy ilyen környezetben, egy ilyen családban nő fel, akkor mind a negatív, mind a pozitív oldalát látja a névnek, illetve a hozományai természetessé válnak egy idő után. Nekem ez semmilyen különleges érzést nem ad, azon kívül természetes, hogy büszke vagyok rá.

Milyen volt a gyerekkorod, hogyan emlékszel erre vissza?

Nagyon szép gyerekkorom volt. Az apa személye a legfontosabb, de nekem ez nem volt meg 6 éves korom után, de ha ettől el lehet vonatkoztatni – ami nagyon nehéz – akkor alapvetően szép gyermekkorom volt. Amikor ez megtörtént, én általános iskola előtt álltam, és amikor elkezdtem az első osztályt, akkor nagyon sok bántást kaptam, a gyerekek túl őszintén. Ez egész alsó tagozatban így volt, de egy idő után kiálltam magamért, és elment a kedvük ettől, hogy a továbbiakban is bántsanak. Ez a része meghatározó volt a gyerekkoromnak, de édesanyám és a bátyáim mindent elkövettek annak érdekében, hogy minél szebb és minél jobb gyerekkorom legyen, úgyhogy nincs okom panaszra.

A zene átjárta a mindennapokat?

Természetesen még a mai napig is átjárja a zene a mindennapjaimat. Azzal kelek, azzal fekszem. Ha egy zenész családból származol, akkor a zene beleivódik nemcsak a mindennapjaidba, hanem gyakorlatilag minden tettedbe. Ott van minden másodpercedben a zene. Nálam is ez volt. Mi rengeteget hallgattuk aput, rengeteget énekelt nekünk, még anyu is énekelt nekünk esténként, mielőtt elaludtunk, apu is énekelte nekünk ugyanezeket a dalokat, és ugye ezeket a meséket. Sokat hallgatjuk még a mai napig is. Bár nekem ez nem egyszerű, sokak mondják, kérdezik, hogy milyen érzés nekem őt hallgatni, és meglepődnek, amikor azt mondom, hogy nem jó. Azért nem jó, mert rám teljesen más hatással van, mint másra, és szerintem a testvéreimre is más hatással van, mint rám. Ők akkor hallgatják, amikor támaszra van szükségük lelkileg. Ha nekem lelkileg szükségem van támaszra, akkor az én megoldásom az, hogy például kimegyek a temetőbe, de hogyha meghallgatom, nekem attól csak rosszabb lesz, mert az emlékek, a hiánya, ez a fajta szomorúság elkap és nem segít. Ennek ellenére az elmúlt években megtanultam hallgatni a dalait, megtanultam megérteni a dalait, és ez nekem nagyon fontos.

Hogy kell elképzelni, amikor édesapád még élt, nem álltak ott a rajongók a házatok előtt?

Dehogynem. Ezért is volt apunak egy testőre, a Krisztián, aki bármilyen nyilvános megjelenést próbált kordában tartani, legalábbis az azzal járó felhajtást. Voltak ilyen sztorik – szerintem hallottál már róla, hogy apunak le akartak vágni egy kincset a hajából. Rengeteg autogramot kértek tőle, jöttek a házunkhoz. Van egy nyaralónk Ráckevén. Ennek az a sztorija, hogy ez az Angyali szigeten van, ez egy különálló sziget, és csakis vízi közlekedéssel lehet megközelíteni. Úgy tudom, hogy azért vettük annak idején, ennyire elszeparáltan, mert oda bújt el a tömeg, a nyüzsgés és a folyamatos hajtás elől, ott tudott igazán egyedül lenni. Ez is egy jele volt annak, hogy nagyon sokan szerették, de ezért a mai napig hálásak vagyunk, nagy rajongás vette körül.

Úgymond visszatért az életedbe, hiszen egyrészt sorozat és viaszbábu készült róla. Te benne vagy a sorozatban?

Benne vagyok, de hát nincs sok szerepem. Szerintem annyit mondok kétszer, hogy apa, háromszor, meg hogy anya, és ennyi, de nem baj, ez így van jól. Egy kisgyereknek nincs túl sok szerepe egy ilyen drámai életben, mint amilyen apunak volt. Szerettük volna ezt a sorozatot, méghozzá azért, hogy a mai fiatal generációnak útmutatást adjunk, hogy nagyjából milyen kép jelenjen meg bennük apuról és az ő munkásságáról. A munkásságát tekintve azt gondolom, hogy relatív reálisan sikerült ábrázolni, viszont a karakterét, a személyét tekintve azt gondolom, hogy komoly ferdítések voltak. Tudni kell, hogy ez egy igaz történeten alapuló fikciósorozat, szóval nem szabad túl komolyan venni. Én azt gondolom, hogy az első öt részig nagyon jó, nekem nagyon tetszett Olasz Renátó játéka, szerintem hibátlan volt. Szerintem az ötödik rész után átment a saját maga paródiájába. Mindamellett, hogy az operatőri munka remek, a megvilágítás remek. Technikailag teljesen Netflix, vagy akár világszínvonalú sorozat lett. Úgyhogy büszkék lehetnek rá. Emellett azt gondolom, hogy tartalmilag nem mutatott be sok pozitív dolgot, amit kellett volna. Tehát apunak olyan pozitív oldalait, amik szimpatikusabbá tehették volna őt. Ez szerintem egy hiba, de arra kérek mindenkit, hogy próbáljon meg elvonatkoztatni.

Hogy néztétek? Összeült a család?

Úgy volt, hogy az első részt egy díszvetítésen néztük meg, a család egy szűk részével, utána mindenkinek a saját igényére volt szabva, vagy bízva, hogy mikor akarja és hogyan megnézni. Mi úgy terveztük, hogy együtt nézzük meg, de ez logisztikai okokból nem sikerült. Én a barátnőmmel néztem végig, de nagyon sokáig tartott. Őt nagyon érdekelte, nyilván engem is, csak őt máshogy. Emlékszem, hogy több hónapig tartott, amíg végeztünk ezzel a tíz résszel, és habár nagyon tapintatosan és nagyon aranyosan, de sokszor kérdezte, hogy na, kicsim, megnézzük, folytatjuk? Utólag belátom, hogy próbáltam menekülni ettől, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok, és hogy milyen hatással lesz rám. Ő megértette, így nagyon sokáig tartott, mire ezt a tíz részt végig néztük, de végig néztük, ketten, a barátnőmmel.

Neked ez boldog szomorúság volt? Milyen érzés, ha valakinek az apjáról sorozatot készítenek?

Büszke vagyok rá, ez tényleg egyedülálló dolog Magyarországon. Mindenféleképpen jó érzés volt. De nem vagyok benne biztos, hogy tetszett az, amit láttam. Mármint olyan szempontból, hogy nem biztos, hogy jót tett az érzéseimnek, mert sokszor olyan személyként láttam aput, amilyennek én nem akartam. Vagyis nem aput, hanem apu karakterét. Voltak komoly beszélgetéseink a családon belül, és tudom, hogy nem egészen olyan volt apu, mint ahogy a sorozatban leírják. Úgyhogy ennek tudatában nem volt könnyű, főleg a vége, de muszáj volt végig néznem, mert úgy éreztem, hogyha nem nézem végig, akkor egy picit feleslegesen dolgoztak volna ezen, és ezt ők is így gondolják. Úgyhogy azoknak a tiszteletére is néztem végig, akik ezen dolgoztak, és szerkesztették. Nagyon vegyesek az érzéseim ezzel kapcsolatban.

Milyen volt a Madame Tussauds-ban látni?

Ez egy sokkal vidámabb téma. Nagyon hízelgő volt a megkeresés, hiszen nagyobbnál nagyobb világsztárokat keresnek meg azzal, hogy megjelenhessenek viaszszobrokként ezen a kiállításon. Nagyon-nagyon rettentően büszkék voltunk. Nagyon jó érzés volt látni ezt az egészet, nagyon jó érzés volt az, hogy ilyen közel kerülhetek újra, hogyha nem is hozzá, akkor a külleméhez. Én azt gondolom, hogy nagyon kitettek magukért a Madame Tussauds-os művészek, mert nagyon jó munkát végeztek, nagyon interaktív. Örülök, hogy a külföldiek, akik meglátogatják, megismerik apu személyét, mert nagyon sok mindent meg lehet tudni róla az interaktivitása miatt. Nagyon jól megcsinálták. én meg is lepődtem. Az egész család nagyon meglepődött, és megmondom őszintén, erről szívesebben beszélek, mint a sorozatról.

Hogyan zajlanak a mindennapjaid? Láttalak egyszer egy Zámbó Jimmy-s pólóban. Hol láthatunk, mivel foglalkozol?

Jelenleg nagyon sok párhuzamos projekt fut az életemben. A legújabb az a póló. Szeretnék egy olyan brandet alapítani édesapám emlékére, ami róla szól, az ő arca, az ő dalszövegei, vagy akár az ő aranyköpései szerepelnének ezeken a pólókon, illetve köszönnének vissza rajtuk, különböző grafikai megvalósításokban, grafikai egyvelegekben, hogyha mondhatom így. Ebből szeretnék majd egy komolyabb vállalkozást indítani. Eddig nagyon pozitívak a visszajelzések. Úgy gondolom, hogy lesz rá kereslet. Nagyon sok ötletem és elképzelésem van, ez a jövő zenéje. Jelenleg a médiában dolgozom, a háttérmunkálatokat végzem bizonyos produkciókban, emellett pedig a Youtube csatornámat is próbálom építeni, és próbálok időt tölteni a családommal, a barátnőmmel, minőségi életet élni. Nehéz ma fiatalnak lenni.

_{Fotó: Zámbó Adrián engedélyével/Facebook}