Nagyon hamar elkezdtél zenélni, már egészen kiskorodban. Hogy is volt ez?

Hat éves voltam, amikor az általános iskolában fakultációt kellett választani, mert minél több időt kellett a suliban tölteni. A választást nem is annyira én, inkább a család intézte. Azt mondták, hogy a szolfézst választom, és egy pár hónap szolfézs után egyszer csak hangszert is lehetett választani, ahol kezdő hangszernek megkaptam a furulyát. Három év furulyázás után választhattam, és én szaxofonozni akartam, mert láttam egy nagyon jó sörreklámot, ahol egy bácsi fantasztikusan szaxofonozott, és azt mondtam, hogy azt akarom csinálni. Azt mondták, hogy az első lépés a klarinét. Persze választhattam, hogy oboa vagy klarinét, de hangosabbat akartam, és az a klarinét, és így lettem klarinétos. Több mint tíz éven keresztül fúvószenekarban is játszottam. A Hubay Jenő Zeneiskolával utaztunk Kárpát-medence szerte, és itthon is rengeteg helyen adtunk elő indulókat, meg filmzenéket. Aztán végül elővettem a szaxofont, de már nem voltam annyira biztos a klarinét dologban. Egy adott ponton bekerültem egy ifjúsági országos szimfonikus zenekarba, ahol hatalmas zenei fesztiválon játszottunk, ami fantasztikus élmény volt, és ekkor döntöttem el, hogy soha többet nem szeretnék ezzel foglalkozni, mert a család nem volt ott, én pedig miattuk csináltam. Ekkor ért véget az érdeklődésem a komolyzene iránt. Külföldre költöztem, és mikor egyik országból a másikba akartam költözni, pont akkor kezdődött az X-Faktor, ami megtetszett.

Ne szaladjunk annyira előre. Hogy hogy a zene, és mondjuk nem a sport?

Abszolút semmilyen érdeklődésem nem volt. Anyagi okokból kellett egy fakultáció, és ez a zene lett. A családban senki nem foglalkozott zenével. Nem is gondoltam arra, hogy lenne bármiféle tehetségem. Egyszerűen bármit csináltam, értettem a koncepciókat, és ha valamiben eljutottam egy bizonyos szintig, akkor átláttam a rendszereket és logikussá tettem magamnak bizonyos technikákat, módszereket, és ezáltal fejlődtem. De sportoltam is. Nagybátyám ausztrál válogatott volt, és egy nagyon buta lovon múlt, hogy nem jutott ki az olimpiára. Anyukám pedig országos bajnok hosszútávfutó volt, de elmenekült a sport elől. Nekem inkább a küzdősportok mentek. A futballt is nagyon szerettem, de azt nem támogatta a család. Ők azt akarták, hogy olyan egyéni sportot válasszak, ahol saját magamért küzdök és nem a csapatért.

Rosszcsont gyerek voltál? Ha jól tudom, elküldtek a gimnáziumból.

Mindig is sokat vártak tőlem, azt gondolták, hogy valamilyen különleges képességekkel rendelkezem. Én viszont mindig tehernek éltem meg, mert nagyon nagy volt a szigor. Érdekes dolog, hogy az irodalomból buktam meg, engem sosem érdekelt az olvasás, sosem érdekeltek a versek. És most mit csinálok? Paronim formációval gyakorlatilag a Kárpát-medencét járom, és versekről beszélek, most fog elkészülni az első verseskötetem, dalokat írok a versekből és próbálom népszerűsíteni az irodalmat, mert egy olyan programban veszek részt, ahol megpróbálnak úgy beszélni az irodalomról, hogy érdekelje az embereket. A történet valószínűleg sokkal érdekesebb, mint maga a vers, és utána könnyebben kapcsolódom.

Hogyan élted meg az X-Faktort és a zenekari élményeket?

Hármas formációban kezdtük. Szólóban indultam el, viszont rájöttem, hogy én nem vagyok egy képzett énekes. Nekem az X-faktor hozta meg az érdeklődésemet az énekléshez. Én soha életemben nem énekeltem előtte. Úgy döntöttem, hogy keresek magam köré embereket, mert csapattal be tudok jutni, hiszen láttam, hogy milyen formátumok voltak eddig, meg inkább a műsor rakott össze csapatokat. Így kerestem magamnak embereket. A táborban találkoztam Szikszai Petivel, és megbeszéltük, hogy szerzünk egy harmadik tagot. Valaki ajánlása alapján találtunk egy harmadik tagot, Rétvári Pétert, és úgy indultunk el. Majdnem bejutottunk, top 24-ig mentünk, majd kiejtettek, azt mondták, hogy még nem vagyunk együtt, látták, hogy nincs meg az a fajta bizalom és egység, így nem építettek ránk, ami végül is jó döntés volt, mert megismerkedtem a másik két sráccal, és összeraktam a By The Way-t, amivel aztán a következő évben már minket kerestek, hogy ugye jöttök a castingra, mert látják, hogy sikerünk van, jó cuccokat csinálunk. Ebben az évben nekem ki kellett költöznöm Angliába anyagi problémák miatt, szóval havonta egyszer találkoztunk a csapattal, és messziről intéztük a közös dolgainkat, és ha hazajöttünk, akkor fölvettünk egy dalt, és koncerteztünk, aztán én repültem vissza. Igazság szerint így alakult meg a By The Way, és a többi már történelem.

A fiú csapatok akkor kezdték bontogatni a szárnyaikat Magyarországon, talán azt hitte a néző, hogy nagy siker lesz ebből. Te azt hogyan élted meg azt, hogy csak majdnem futottatok be?

Igazság szerint rajtunk múlt. Ha lett volna egy profi menedzsment, akkor valószínűleg kérték volna a By The Way-t, és per pillanat országos legendák lennénk. Meg volt bennünk a potenciál, a szépfiú karakter, megvolt az ország egyik legjobb énekese nálunk, ott voltam én, akinek a személyisége, az egyénisége vonzó volt a közönség számára. Ott volt egy Sziki, aki az összetartó kapocs volt a csapat számára, és így volt összhang, megvolt a szeretet és a tisztelet közöttünk. Aztán kaptunk magunk mögé egy olyan menedzsmentet, akinek mindene megvolt a kapcsolatai révén, hogy bármit elérjen velünk, viszont nem volt meg a szakmai tudása és tapasztalata. Az nem menedzsment, hogy fölveszem a telefont, lekötöm a bulit, és csak fölmarkolom a pénzt. Nem volt meg az a szakmai háttér és támogatás. Ez egy szomorú dolog. Nekem volt egy elképzelésem, hogy összerántom a csapatot a jubileumra. Csak az van, hogy egy fecske nem csinál nyarat, ehhez több ember kell, és ameddig nincs benne mindenki, addig gyakorlatilag ez egy halott projekt.

Akkoriban nap mint nap felléptetek, mentetek faluról falura, kisvárosról nagyvárosra, rángattak titeket rendesen.

Én 5 hónapig maradtam a bandában az X-faktor után, és öt hónap alatt 147 fellépést abszolváltunk. Ez gyakorlatilag havi 30, tehát minden napra jut egy. Ezen kívül ott vannak a próbák, az egyéni próbák, az énektanárok, az edzés, a család, minden más egyéb dolog, ami még az élettel együtt jár. Emlékezzünk vissza, hogy ez egy teljesen másik piac, azt ma nehéz lenne elképzelni. Nem volt ennyire elérhető minden információ, az internet se így nézett ki, sokkal több volt a feketézés, a megrendelőket nem érdekelte a technika. Nem volt ennyire tudatos a fellépő, hogy azt mondja, hogy kirakták a virágcsokrokat, ezért beperelem a szervezőt, meg nem lépek föl, hanem az volt, hogy elmentünk, kaptunk egy darab mikrofont, és tessék, négyen énekeljetek egy mikrofonba, ami rá van kötve egy DJ pultra. Nyilván ettől függetlenül én lesétáltam, én nem énekeltem, de a srácok lenyomták a bulit. Ez többször előfordult, viszont én addig odamentem és barátkoztam az emberekkel, akik miattunk jöttek el.

Nagyon megterhelő volt?

A hakni egy lélekromboló valami, amire a szakmában rengetegen azt mondják, hogy arccal a kassza felé. Ma már arra is van lehetőség, hogy ezeket megszűrjed, köszönhetően a végtelen támogatásnak, amiket úgymond kiszórnak ezekre, mindenki válogathat tematikusan, hogy hova akar elmenni. Pozitívan és negatívan éltük meg. Nyilván, hogyha lett volna egy megfelelő menedzsment, akkor értettük volna, hogy egy évig csukott szemmel pénzt gyűjtünk, és abból kialakítjuk azt az arcot, amit szeretnénk kialakítani, saját nagy koncertekkel, klipekkel, ruházattal, mindennel, viszont addig csöndben kell lenni. Ez nem volt, és ez hiba volt, és ez is okozta a formátumunk bukását. Továbbá az, hogy volt pár olyan ember a szakmában, aki azt képzelte, hogy ő egy önjelölt menedzser. Nem tudom, hogy még a szakmában vannak-e ezek az emberek, de nagyon bízom benne, hogy nem és nem ártanak más előadóknak. Nem parancsolhatnak egy 21 éves fiúnak se olyan dolgokat, hogy kiveszünk egy 15-16 éves kislányt a közönségből és márpedig te meg fogod csókolni ország-világ előtt, és bármit csinálhatsz, ha csak börtönbe is kerülhetsz, kihozunk. Ez nem egy jó narratíva egy fiatal elmének. Inkább jött a fenyítés, nem adjuk oda a pénzedet. Engem sosem érdekelt a pénz, nem lehet megvásárolni. Ez volt a végső ok, amikor kiszálltam, hogy megfenyegettek a pénzzel. Csókolom, köszöntem szépen. Amúgy is volt elég feszültség formátumon belül, egyszerűen nem mentem el a fellépésre.

Hogyan néz ki a jelened? Mi történt a zenekar után?

A tudatlanság, a tapasztalatlanság eredménye, hogy az volt az elképzelésem, hogy ahhoz, hogy én érvényesülni tudjak, ahhoz le kell mosni a nevemről a By The Way-t. Ez a legnagyobb hülyeség volt. Hogyha lett volna mellettem valaki, aki tudja, hogy mit kell csinálni, akkor elmondja, hogy lovagold meg. Persze nehéz lett volna engem meggyőzni. Azt gondoltam, hogy a legjobb dolog, ha csöndben maradok, eltűnök, elvonulok. Amúgy is hatalmas volt a nyomás, mert abban a másodpercben, hogy kiszálltam, rengeteg ember gondolta azt, hogy cserbenhagytam a fél országot. Nekem ez volt a világom, ezek az emberek és a közönség a világot jelentették számomra. Sokan írták, hogy kárt tettem, problémákat okoztam. Senkinek nem mondhattam el, hogy ennek mi a valós háttere, és nem is akarom a teljes részletet, mert ez az én oldalam. Azt kell tudni, hogy meghoztam ezt a döntést, eltűntem, és hét hónapig telefonom se volt. A családomat és a barátaimat akartam, van elég tartalékom, csókolom. Ez is történt, és utána elkezdtem karitatív munkákat intézni, mert rájöttem, hogy a hírnév nagyon gyorsan eltűnik, és addig szerettem volna jóra használni, amíg lehet. Most van egy Majd mi összedobjuk nevű sorozat. Ezután dalokat akartam írni és előadni, énekelni, de nem volt konkrét szándékom vele, csak az önkifejezés valamilyen formában. Aztán szépen lassan alakult, amíg beletanultam az egészbe, majd felkérések is jöttek, hogy másoknak is írjak dalokat. Igazából ez egy meglepő fordulat, mert nem volt tudatos, nem akartam dalszerző lenni, hanem így alakult. Lesz egy verseskötetem is. A dalszerzős munkákból jött egy felkérés, hogy induljak a versmegzenésítős pályázaton, ami meghozta a kedvemet, majd kaptam a Petőfi Sándoros felkérést. Abból jött a paronim formátum, mert megismerkedtem a megfelelő emberekkel, szóval az élet dobálja elém a lehetőséget, és nekem mindig csak annyi a dolgom, hogy igent mondjak.

Ez leköti az életed, vagy más projektekkel is foglalkozol?

Az van, hogy én egy végtelen szerencsés ember vagyok. Amikor az élet iszonyúan nyomasztó, és azt hiszem, hogy alapvetően vége mindennek, mindig kell vennem egy nagy levegőt, és hátra lépni. Amióta belevágtam ebbe, nem végzek másik munkát, maximum hobbiból vagy szívességből teszek valamit, ami független a művészettől. Tehát azon kevesek közé tartozom, aki reggel fölkel, gondol egyet, hogy ma mit akar alkotni. Kaptam egy olyan lehetőséget is, hogy színészkedjek. Bevittek a castingra, hogy itt egy szerep. A szerepből jött a kérdés, hogy én zenélek-e. Igen, zenélek. Ekkor kaptam egy főcímdalt, mert velem jobban szólt. Valamint nem szívesen vállalok sztárműsorokat. Szerettem volna, de megijedtem, nem tudom elképzelni, hogy bodyban Pinket énekelek. Ez nem az, amit én kommunikálni akarok magamról.