12 évesen, hogy találtad ki azt, hogy egy emós punkzenekart akarsz alapítani. Szemet, körmöt festeni, és úgy koncerteket adni?

Alapvetően tízéves koromban kezdődött el, egy Metallica koncertre elvitt édesapám, a garázslemezükkel turnéztak, hosszas unszolás után, és amit ott láttam a színpadon, az teljesen lenyűgözött, úgyhogy akkor én fényt kaptam, és ott én eldöntöttem, hogy rockzenész leszek nincs más opció. Ezután viszonylag hamar, 12-3 évesen zenekart alapítottunk, és elkezdtünk saját dalokat írni. Eleinte nyilván a punkrock állt hozzánk a legközelebb, az volt a zene, amit azzal a csekély hangszeres tudással is meg tudtunk valósítani. Majd aztán voltunk kicsit punk, vagy inkább skate punk zenekar, és ezután jöttek az ilyen hardcore, emocore zenék, amik akkoriban új keletűek voltak, és mi elképesztően megtaláltuk benne magunkat. Valahogy ösztönösen úgy kezdtem el írni, hogy az így tökre beleillett abba, amit annak idején hallgattak a gyerekek, fiatalok. Bár ez valószínűleg azért lehetett, merthogy pontosan egykorú voltam velük, én is ugyanúgy éltem, mint ők. Úgyhogy egy ilyen hét viszonylag csekély sikerekkel tűzdelt év után egészen nagy népszerűséget kapott az Anti Fitness Club, és az első videoklipünkkel mindenki számára megkerülhetetlenné váltunk, legalábbis nem nagyon volt olyan, akinek nem volt véleménye rólunk. Nyilván ez az érdeklődés részint szólt a daloknak, egy másik része az outfitnek, vagy a külcsínnek, pontosan értem és tudom. Az, hogy körmöt festettünk, azért az nem volt annyira újszerű, hát voltak előttünk Alice Cooperek, meg Kissek, akik azért ezt sokkal durvábban űzték. Csak valahogy itthon volt ez olyan furcsa, meg kicsit érthetetlen. Inkább az volt a szemet szúróbb, ahol csináltuk ezt, nem az, ahogy. Ugyanis ez teljesen beleillett az akkori világtrendbe tulajdonképpen, hogyha fogalmazhatok így. 

Tehát akkor ez azt jelenti, hogy édesapád volt inkább a nagy metálrajongó, és nem azt, hogy te az Alma Együttes helyett azt mondtad, hogy most egy kicsit emózni akarsz. 

Nem. Édesapám egyáltalán nem volt metálrajongó, gitárzenéket se nagyon hallgatott. De azt mondanám, hogy Pink Floyd lemezek meg ilyen klasszikusak voltak otthon, de nem lettünk erre nevelve, hanem valahogy egyszer csak a Hupikék Törpikék után öntudatra ébredtünk, és Pantherát kezdtünk el hallgatni. Emlékszem, akkor volt ez a kosárkártyás időszak, és én is gyűjtöttem őket. A Petőfi Csarnokban a piacon el lehetett adni, és lehetett belőle venni Slayer, Metallica és hasonló stílusú kazettákat. Így kúszott be a bőrünk alá mindenféle radikális gitárzene.
 

Öt évvel később robbantatok be az iszonyatosan nagy népszerűségbe. Azzal az első klippel, azzal a zeneszámmal gyakorlatilag mindenki megismert titeket, és hatalmas rajongóbázisotok volt. Ha jól emlékszem, pont egy Petőfi Csarnokos koncertet töltöttetek meg teltházzal. Ezt hogyan élted meg?
 

Emlékszem, hogy teljesen szürreális volt, nyilván így ennyi idősen nem pontosan tudtuk, hogy melyik polcra tegyük azt a sok információt, amit kapunk. Rengeteg vélemény volt, ennek egy nagy része pozitív, nagyon sokan követtek, és szerettek minket, tulajdonképpen a mindennapjaikká váltunk. De persze voltak ellenlábasok is, akik mind-mind csak felhívták ránk a figyelmet. Szóval, így visszagondolva fogalmam sincs, hogy hogy tudtam ezt így ép ésszel felfogni, mert, elég lehetetlen helyzetekbe hozott az élet. Mondok egy példát, mikor egyik reggel kimentem a teraszra, panelház negyedik emeletére, és azt láttam, hogy ott állnak mindenféle szimpatizánsok, majd aztán következő nap már lesátraztak előttünk, amit ép ésszel így nem igazán lehet felfogni. Főleg, hogy mindez egyik pillanatról a másikra történt. Még akkor is, hogyha azt mondom, hogy nekünk volt zenei múltunk, mert hét év volt az, amit a zenekar megélt. Kezdetben Utolsó figyelmeztetés, aztán Szennyből az angyal, majd Anti Fitness Club néven ismerhettek minket.

Viszonylag sötétebbnek értelmezhető ez a zenei irány, amiben játszottatok. Akik szerettek és hallgattak titeket is nyilván ilyenek voltak. Ebből a rajongásból nem keletkeztek extrém negatív dolgok? Tehát nem akartak ereket fölvagdosni a rajongóitok?
 

Ereket vagdosni természetesen senki nem akart, egyszerűen csak éreztek egy olyan lélekazonosságot azzal, a depresszív hangulattal, amit a zenéinkkel közvetítettünk feléjük. Nem volt ez másképp egyébként korábban se, szóval akár mondjuk a Depeche Mode-ra tudnék visszakanyarodni, akik szintén ugyanilyen depresszív hangulatban álltak színpadra. De hát most jelenleg is látunk erre példákat, ha csak Billie Eilish-ra és erre a modern popgenerációra gondolok. Szóval, nem volt ebben akkoriban semmi olyan új és kirívó, és azóta is látom visszaköszönni ezeket a stílusjegyeket a mai zenékben. A hétköznapokban szerintem egy teljesen normális fiatalokként kezdtünk el felnőni, aztán nyilván lett egy nagyon népszerű zenekarunk, amiben már annyira normálisak nem tudtunk maradni. Tulajdonképpen ilyen terápiás jelleggel fogtam föl ezt az egészet. Éjszaka otthon egyedül írtam olyan dolgokat, amiket nem mondtam volna el senkinek, viszont a papírral szemben sokkal őszintébb tudtam lenni. Sokan érezték valószínűleg pontosan ugyanazt, mint én, így könnyen tudtak azonosulni a dalainkkal. Sőt valójában pont az ellenkezőjét éreztem annak, amit mondasz. Nem depresszióba toltunk egy generációt, hanem rengetegen érezték azt, hogy hát ez a srác pontosan ugyanazt érzi, mint én, akkor mégsem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel. És ha azt érzi valaki, hogy ugyanezen átmegy más is, ráadásul mondjuk egy koncerten egy nagyobb tábor áll a színpad előtt, így sokan lehetnek ugyanígy, akkor már az ő óriásinak tűnő problémája hirtelen összezsugorodik, pláne, hogy ott énekel a színpadon egy srác, aki egyébként egészen sikeres, mégis pont ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint én. Szóval ilyen szempontból pont ezt érzem, hogy egy ilyen ellenkező pólusú pszichológiája volt ennek az egyébként távolról depresszívnek tűnő irányzatnak. Valójában teljesen más játszódott le a közönségünkben, mint az távolról tűnhetett.
 

Már akkoriban is elképesztően nagy stáb és profizmus volt ott, ahol mindenki tudta a dolgát. Ezt így tinédzserként hogyan éltétek meg, hogy akkor itt egy menedzsment, ott aki megcsinálja a hajadat, aki feltesz a színpadra, és nemcsak úgy vagytok.

Alapvetően én elég perfekcionista módon álltam ehhez az egészhez. Voltak elképzeléseim, és nemcsak a dalokkal kapcsolatban, amiket megírtam, hanem a színpadi megszólalással kapcsolatban is. Nyilván így visszagondolva azért tele volt gyerekhibákkal az a történet, és örülök, hogy kívülről ilyen jónak tűnt. De azért annyira mégsem biztos, hogy az volt, viszont volt körülöttünk egy olyan stáb, aki azért volt, hogy mi a lehető legjobban tudjuk megvalósítani az elképzeléseinket. Ez nyilván óriási segítség, meg kevesen jutnak el erre a szintre. Úgyhogy mi hálásak voltunk, hogy azt az életet élhettünk, és olyan körülmények között, ahogy azt megálmodtuk magunknak, amikor elkezdtünk zenével foglalkozni. Van amit esetleg másképp csinálnék, de akkor ott úgy volt jó ahogy.

Azt az igazi rock and roll életet meg tudtad élni? Úgy értem, hogy a rajongók között lehetett szemezgetni, mindenkivel szépen hazamenni.

Azért nehéz volt elválasztani azt, hogy ki a rajongó, és ki nem, de nem panaszkodom.

Azt gondolom, hogy minden mélységét és magaslatát megéltük ennek, és hát kiittuk azt a csuprot, ami elénk volt téve, megragadtunk minden alkalmat arra, hogy ünnepeljük az életet, és ezek az ünneplések olykor három-négy napig is tartottak.

Klasszikus értelemben vett rocksztár életet éltünk, csak elképesztően fiatalok voltunk, szóval tulajdonképpen azt csináltuk, amit a legjobban szeretünk. Ezt egész sokáig bírtuk egyébként, azt gondolom, annak ellenére, hogy így ezer százalékon túlpörgettük magunkat minden szempontból. 

Ugorva az időben, ha jól számolom, öt évvel ezelőtt oszlott fel a zenekar. Miért? Felnőttetek, vagy mi volt az oka?

Voltak olyan zenei elképzeléseim, amik messze távol álltak attól, amit korábban képviseltünk, és már nem lett volna önazonos ugyanazon zenekarnév alatt teljesen más zeneiséggel színpadra lépni. Azzal kicsit át is vertük volna a közönségünket. Nyilván a klasszikus rockzenei felállásban van gitár, basszusgitár, meg dob, esetleg szintikkel fel lehet turbózni, de alapvetően gitárzenét csináltunk mindig. Én gitáros vagyok, de elkezdtek vonzani olyan hangszerek, amik szintetikusak, és úgy éreztem, hogy akkor tudok önazonos maradni, hogy ezt egy új zenekarnév alatt, egy új fejezetet kezdve teszem meg. Úgyhogy ez is volt az oka annak, hogy úgy döntöttünk akkor, hogy az Anti Fitness Clubot abbahagyjuk. Egyébként azóta volt egy bulink tavaly, ami egy dupla teltház előtt zajlott. Abszolút nem gondoltam volna ezt, hisz vannak különböző divatirányzatok, amik jönnek-mennek, de az, hogy tíz évvel később egy dupla teltháznyi embernek volt fontos, az nyilván nagyon jól esett, és azt is éreztette, hogy olyat csináltunk anno, ami sokaknak meghatározó. Visszatérve a zenekar feloszlására, az egy ilyen rövid, nagyobb házibulin történt tulajdonképpen, tehát áthívtam a srácokat, hogy beszélgessünk, de én akkor már két napja meneteltem. Úgyhogy leültünk az asztalhoz, és mondtam, hogy hát az év végi bulink az így az az utolsó koncertünk lesz. Mindenki megértette, nyilván poharazgattunk hajnalig, és nem hullajtottunk könnyeket, hanem ezt mindenki érezte, hogy most időszerű a csúcson abbahagyni. Véresen komolyan vettük az életet, úgyhogy itt lett vége, és onnantól kezdve új időszámítás kezdődött az életemben, amit Jetlagnek hívnak.

Ez egy egészen új zenei hangzás, ahogy te is említetted. Mindig az jut rólad eszembe, hogy kevés olyan zenekar vezető vagy énekes van előttem Magyarországon, akinél csak annyit sajnálok, hogy nem külföldre született, merthogy akkor akár még nagyobb karriert be tudott volna futni. De ez neked csak egy egyszerű váltás volt, vagy honnan jött ez az impulzus, hogy csinálj egy ilyet?
 

Nyilvánvalóan én olyat akartam csinálni, ami újszerű, ami újra izgalmassá teszi az alkotást, vagy a színpadi létet. Annyira izgalmassá, mint amilyen az AFC volt annak idején. Nagyjából 15 évig létezett ez a zenekar, és kezdett rutinszerűvé válni az, amit csináltunk, így valami olyanban akartam viszontlátni magam, ami eltér ettől. Azt gondolom, hogy egy alkotónak legyenek időszakai. Dalszerzőként teljesen egyértelmű, hogy nem ugyanaz a hangulat, vagy az a témamegközelítés, a hangzásvilág érdekel, így több mint harminc évesen. Szóval, nyilván nem ugyanaz hoz lázba, mint akkor ott 17-8 évesen. Teljesen egészséges módon változok, ráadásul én közben míg az Anti Fitness Clubot építettük és csúcsra vittük mellette dalszövegíróként kezdtem el dolgozni a hazai popénekesek legjavával. Így értelemszerűen nyitottságot is örököltem ettől, és érdemesnek tartottam magam arra, még ha szerénytelennek is hangzik, hogy a lehető legkülönbözőbb műfajokhoz hozzá tudjak szólni, mint dalszövegíró. És ez a nyitottság eredményezte azt, hogy úgy gondoltam, hogyha másoknak írok elektronikus popdalokat, akkor magamnak miért ne tehetném ugyanezt!? Tudom, hogy egy rockzenekarból ismert meg egy egész ország, de ez nem lehet egy életen keresztül béklyóm. Mivel dalszövegírónként dolgozom, ezért megtehetem, hogy amikor színpadra állok és amikor én vagyok, akkor úgy nyilvánuljak meg, ahogy én azt a legjobban érzem. Nem kell senkinek megfelelnem, hanem pusztán a saját elvárásaim alapján építem. Szeretem a kihívásokat, ezért újra és újra olyan helyzetekbe hozom magam, amik izgalmassá teszik a színpadi létet.

Fotó: Facebook/Molnár Tamás

2019-ben az év dalszövegírója lettél. Azt mondtad, nem érzed nettó biznisznek ezt a munkát, ennél azért sokkal több számodra ez a szakma.

Teljesen véletlenül kezdtem el dalszövegeket írni az akkori menedzserünk, producerünk, Szabó Z látta, hogy hogy írok, és felkért, hogy írjak egy rockzenekarnak szöveget, mert ő dolgozott éppen akkoriban velük. Én ezt egy két hét alatt nagyjából megírtam, és úgy éreztem, hogy ez így megy, szóval, ebben el tudom képzelni magam. Aztán jöttek újabb és újabb megkeresések, eleinte tőle, majd aztán nyilván többen látták, hogy ezzel foglalkozom, és így véletlenül egyszer csak azon vettem észre magam, hogy engem, amellett, hogy nyilván ismernek a zenekaromból, azért a szakmában dalszövegíróként tartanak számon. Nem volt ez sose célom,nem készültem erre a pályára, ez így alakult, és örülök, hogy megtaláltam benne magam, mert így viszont az alkotásban nagyobb szabadságot kapok, mégsem egy polgári foglalkozást űzök, hanem a zenével foglalkozok akkor is, amikor dolgozok. Én úgy szoktam mondani, hogy a dalszövegírás a munkám, a zenekaraim, vagy a színpad pedig a hivatásom. Ez szerintem eléggé egyértelműen jelzi azt, hogy miképp tekintek rá. Azt, hogy nettó biznisz, azt se mondanám, mert rengeteg olyan dalt volt szerencsém írni, ami egyébként, ha magamnak kell, akkor biztosan nem születik meg. Szóval az én karakterem az megenged egy néhány témát, nyilván van mozgásterem, de végtelen. Ha például női előadónak írok, mennyivel másképpen kezd el az ember gondolkodni. Két verzió lehetséges, vagy a fantáziámra bízva belehelyezkedek valahogy az előadónak az attitűdjébe, és próbálok úgy írni, ami elképzelhetőnek tűnik az ő szájából, vagy pedig megkeresem benne és bennem azt a közös húrt, amit hogyha pendítek, akkor úgy tudok neki írni, hogy közben magamnak írok. Tehát rengeteg olyan dal van, amit más énekel, de egyébként mégis teljesen egyértelműen az én érzéseimet tükrözi, de nem biztos, hogy elénekeltem volna azt úgy, abban a formában. Ezzel tulajdonképpen úgy érzem, hogy a lábnyomomat növelem, amit itt hagyok magam után, amellett, hogy nyilván ez a munkám, de egy nagyon hálás foglalkozás, amit elég kevesen űzünk itthon, és elég keveseknek adatik meg az, hogy ezzel foglalkozzon. Úgyhogy én büszke vagyok arra, hogy ezt elértem, és szívesen írok.

Fotó: TV2/Facebook/Molnár Tamás
 

A végére kanyarodjunk a Sztárban Sztárra, hiszen az elmúlt időszakban ott láthattak téged a kereskedelmi televízió nézői. Volt itt bármi vesztenivalód, vagy örültél neki, hogy megismerik, hogy tudsz Billie Eilishként a földön fetrengeni, és bármit el tudsz énekelni?

Eléggé szeretem néha túlságosan is komolyan venni magam, na most tudtam, hogy ez a műsor a merő ellenkezőjéről szól. A színpadon annyira a humor nem jelenik meg az én alkotásaimban, itt viszont végre kiélhettem magam ilyen szempontból is. Egy pillanatig se gondolja senki azt, hogy arra a két és fél percre elhittem, hogy én Billie Eilish, Prince, vagy Marilyn Manson vagyok. Ez egy szerep volt, nekem sose voltak színészi ambícióim, úgyhogy emiatt egy kicsit tartottam tőle, hogy hogy fogok helytállni. Azt szoktam mondani, hogy nagyon rossz színész vagyok, egyetlen egy karaktert tudok megformálni, a Molnár Tamást, néha azt is rosszul. Szóval az esélytelenek nyugalmával indultam, és annyi volt az önmagammal szemben kitűzött célom, hogy az első adásban ne essek ki. Mivel az ötödikig vittem, ezt többszörösen túlteljesítettem, egy egészen jó hangulatú társaságban bohóckodtunk hétről hétre a színpadon. Máskor szerintem nem tudtam volna ezt megcsinálni, de most, hogy ilyen áldatlan helyzetek vannak, hogy egész nyáron nem tudtunk színpadra állni, sőt, hát szinte tavasz óta. Így legalább úgy állhattam színpadon, hogy mégis izgalmassá tette ezt az időszakot, és olyan dolgot csináltam, ami teljes mértékben komfortzónán kívüli. Amikor megalapítottam a Jetlaget, akkor is célom volt az, hogy egy újszerű komfortzónán kívüli helyzetbe hozzam magam, de hát az nyilván a halvány közelében sincs annak, mint amennyire szürreális helyzetekkel találtam itt magam szemben hétről hétre. Úgyhogy egy izgalmas kihívás volt, amiben jól tudtam érezni magam.

Domszky László