A Kék Pelikan a rendező első nagyjátékfilmje, hiszen korábban a rövidfilmes műfajban alkotott éveken keresztül. Ezen belül azonban mind az animáció, mint a dokumentarista-jelleg megjelent: Darazsak, ludak, körtefa (2004), Néhány szó (2017), illetve Egerszalók (2006), Bádogváros (2010). Csáki László legújabb műve hazai viszonylatban úttörőnek számít, hiszen az animációs-dokumentumfilm formátumban ez az első egészestés változat. Az utóbbi időszakban viszont több magyar animációs film is született, elég, ha a tavalyi évben bemutatott Műanyag égboltra vagy a Kojot négy lelkére gondolunk.

A történet kevéssel a vasfüggöny leomlása előtt kezdődik. Ekkor már mindenki igényelhet világútlevelet, kinyíltak a határok, de a vonat- és buszjegy nagyon drága, és az embereknek nincs pénzük arra, hogy külföldre utazzanak. Mit ér a szabadság, ha nem lehet élni vele? Az Európába vágyódó három jóbarát, Ákos, Laci és Petya valahonnan megkapja egy srác telefonszámát, aki hamis vonatjegyeket árul. Megbeszélnek vele egy találkozót, ám miután megkapják a jegyet, látják, hogy rossz minőségű hamisításról van szó. A fiúk annyira amatőrnek találják, hogy úgy döntenek, ők ennél jobbat csinálnak. A pályaudvarok nemzetközi pénztáraiba bekukkantva kifigyelik, hogyan dolgoznak a pénztárosok, majd összeszedik a szükséges „hozzávalókat”, az éj leple alatt elcsennek pár jegyet és egy budapesti bérház egyik lakásában megkezdődnek a kémiai kísérletezések.

Az animációs film főleg meleg árnyalatokkal ábrázolja az időszakot, de tulajdonképpen valódi színkavalkád uralkodik benne,

mintha egy neonfényekkel bevilágított szórakozóhelyre csöppentünk volna. A hangulat is hasonló: a szereplők utazni vágynak, meg akarják élni a szabadság addig ilyen formában még nem tapasztalt érzését.

A figurákat – mint kiderült – a nyilatkozók hangja alapján tervezték, ennek köszönhetően pedig remekül illeszkednek a megszólalások stílusához, hanglejtéséhez. A jelenetek között rövid szöveges betétek, idézetek és élőszereplős vágások bukkannak fel, melyek egyrészt még színesebbé és mozgalmasabbá teszik a művet, másrészt megerősítik a dokumentumfilm-jelleget.

A mű zenei betéteit a korszak magyar slágereiből válogatták, ami szintén hozzájárul az atmoszféra megteremtéséhez. Ismert dalok hangoznak el: például a Bonanza Banzaitól vagy a Kispál és a Borztól is hallunk egy-egy művet. Emellett különböző zajok, zörejek is többször megjelennek (pl.: tárcsás telefon kattogása), s mindez kiegészülve a képi világ színességével

egyfajta eufórikus állapotként viszi vászonra az időszakot, megmutatva a rendszerváltás egy másik oldalát, a kinyíló lehetőségek keltette felemelő érzést.

A nézők közül sokan igazi nosztalgiautazásként élhetik meg a filmet, legalábbis azok mindenképp, akik szintúgy akkor élték a fiatal éveiket – és ne adj isten, utaztak is ilyen jegyekkel.

Animációs filmről van szó, így érdemes kitérni a karakterek alatt megszólaló szinkronra: a film az érintettekkel felvett beszélgetésekből és személyes történeteikből épül fel. Az ő hangjukkal, a saját „előadásukban” színre vitt sztori pedig ennek köszönhetően szórakoztatóvá is teszi a művet. Nem csak az idősebbeknek nyújt élményt; a fiatalabb korosztályok számára szintúgy izgalmas lehet, hiszen a jól ismert magyar találékonyság vezérfonalként és humorforrásként jelenik meg.

Összegezve a film bepillantást enged a ’90-es évek átmeneti időszakának kissé zűrzavaros, kevéssé szabályozott éveibe, ahol az utazni vágyó fiatalok okosba’ is meg tudták oldani, hogy külföldre jussanak. A színvilág és a zene pedig ráerősít az általuk akkoriban érzett szabadságvágyra és eufórikus hangulatra. A Kék Pelikan ugyan egy dokumentumfilm, mégis szórakoztató, vicces, és nem bűncselekményként kezeli a hamisítást, hanem egy fifikás megoldásként tálalja.

Kiemelt kép: 24.hu.

Takács Mátyás