Egy tragikus szerelem történeteként meséli el az énekesnő életét a Back to Black, és közben megkapjuk az összes nagy slágert.

A védőháló nélküli kötéltáncolás kevésbé tűnik veszélyes mutatványnak, mint életrajzi filmet forgatni egy ikonikus énekesről. A keményvonalas rajongók kiegyenesített kaszával várják a bemutatót, és ugranak minden pontatlanságra, ugyanakkor azt sem akarják, hogy a film a sztár összes szennyesét kiteregesse. A kritikusok is hasonlóképpen kritikusak, nem kíváncsiak a generikus, populista, az alanynak szobrot állító produkciókra, és szóvá teszik azt is (jogosan), ha az alkotók túlságosan is a zenés életrajzi filmek sablonjaira támaszkodnak.

Az Amy Winehouse-ról készített első fikciós film rendezőjének és forgatókönyvírójának is szembe kellett néznie ezekkel a dilemmákkal, de legalább nem újoncként vágtak bele a projektbe. Sam Taylor-Johnson legelső rendezése rögtön egy jól fogadott biopic volt, Matt Greenhalgh pedig ez utóbbi film (John Lennon - A fiatal évek, 2009) mellett a Joy Division énekeséről, Ian Curtisről szóló Controlnak is az írója volt. A Back to Black annyibban mindenképpen követi ezt a vonalat, hogy Amy Winehouse személyében ismét egy tragikus sorsú, saját útját járó, ellentmondásos egyéniséget választottak alanynak.

A 27 éves korában alkoholmérgezésben elhunyt énekesnő története abból a szempontból is különleges, hogy magánéleti válságait, mentális és fizikai leépülését még a sztárvilágban megszokottnál is közelebbről követhette a nyilvánosság, hála annak, hogy mindenhol paparazzik tucatjai leselkedtek rá, és ő maga is egyre többször jelent meg vállalhatatlan állapotban, nemcsak „civilben”, de a koncertjein is. A Back to Black alkotói arra tehát semmiképp sem panaszkodhatnak, hogy nem volt miből dolgozniuk: az énekesnőről az apja és az anyja is írt egy-egy könyvet, életét pedig két dokumentumfilm is feldolgozta – az Asif Kapadia-féle 2015-ös Amy az Oscar-díjat is elnyerte.

Más kérdés, hogy amennyiben az alkotók úgy döntenek, megmutatják kendőzetlenül az énekesnő életének legmélyebb – és sajnos közelről dokumentált – mélypontjait, akkor egy igazi nyomorpornó került volna ki a kezeik alól. Taylor-Johnson és Greenhalgh ehelyett inkább azt választották, hogy

a rajongói érzékenységekre tekintettel tartózkodnak a naturalizmustól,

és nem fedik fel a rusnya igazság minden szeletét. Így aztán nem látjuk Winehouse-t csont és bőrré soványodni, a saját hányásában feküdni, részegen rajongókat ütlegelni, heroinozni, sőt, hiába forgatták le, a végső verzióból kimaradt az a jelenet, ahol túladagolja magát és mentők szállítják el eszméletlen állapotban.