Trill Zsolt Jászai Mari-díjas színművész, a Nemzeti Színház társulatának tagja, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház egyik alapítója. Követte a színházalapító-rendező Vidnyánszky Attilát Debrecenbe, majd a fővárosba. Beszélgettünk a kezdetekről, hivatásáról, a háború okozta nehézségekről.

Mi vonzott a színészi szakmában?

Ez az egyik legnehezebb kérdés – így ötven felé én is sokszor eltűnődöm azon, hogy jó döntés volt-e. Egyrészt a színészkedés mindig is vonzott. A televízióban látott szereplések vagy az iskolai versmondások, színielőadások készítése – ezek mind izgalommal töltöttek el.
Amikor Annuska nénivel készültünk az ünnepekre, akkor mindig év végén vagy a félév végén volt egy-egy nagyobb előadás, s olyankor mi játszottunk a színpadon.

Bizsergető érzés volt, hogy az emberek rád figyelnek, hogy megvan a lehetőséged arra, hogy megnevettesd őket, vagy épp könnyeket csalj a szemükbe.

S egyszer csak azon kapod magad az életed egy bizonyos pillanatában, hogy ez realitássá válik. Ekkor jönnek a kérdések, hogy te most ezzel elkezdesz-e foglalkozni. Megfog-e a pillanat? Te megfogod-e a pillanatot? Másrészt a véletlennek és a körülöttem élőknek is nagy szerepe volt ebben. Édesanyám mindig azt akarta, hogy tanuljunk, legyen végzettségünk, de a lehetőségeink akkoriban a nyelvből kifolyólag korlátozottak voltak.

Ha beírom a Google-keresőbe a neved, akkor a második mondat az lesz, hogy a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház egyik alapító tagja vagy. Tudnál mesélni a kezdeti időszakról? Kiben fogant meg a színház ötlete, hogyan vált valósággá?

Miután Vidnyánszky Attila elvégezte az Ungvári Egyetemet, felvételizett a Kijevi Színművészeti Főiskola rendező szakára, fölvették – úgy gondolom, ez az első pillanat, amikor kitalálja, hogy Kárpátalján színházat szeretne csinálni. De talán mindez sokkal régebbről fakad. Az a tudatos kis kárpátaljai közösség nem rendelkezett profi színházzal. Míg Ungváron bábszínház működött, addig Beregszászban szó sem esett ilyesmiről. De mégis hosszú-hosszú évtizedekig volt igény, hogy legyen egy profi színháza Kárpátaljának. Itt is valamikor megszületik a vágy valakikben, sok-sok emberben, hogy legyen egy hely, ahol a kultúráé a főszerep. Ez lényegét tekintve millió történet után kristályosodik ki az 1980-as évek végére. Akkortájt jelentkezik Attila, akinek köszönhetően ott már kézzelfoghatóvá vált a gondolat. Az idő őt szülte meg arra, hogy ez megtörténjen.

Mindezek után el kellett kezdeni a megvalósítást, a társulat tagjainak megkeresését. Hogyan kerültél Attila csapatába?

Felvettek a Kijevi Színművészeti Főiskolára, ahol együtt töltöttünk egy hónapot az évfolyamtársaimmal. A felvételi bizottság abban az időszakban figyelt minket, s utána fölvettek tizennyolc embert a rendező (Vidnyánszky Attila) mellé. Így kerültem be. Ez az osztály kellett ahhoz, hogy később megvalósulhasson az Illyés Gyula-színház. Az évek alatt, míg ott tanultunk, rengeteget ingáztunk. Hol Budapesten voltunk, hol otthon. Később, amikor végeztünk, akkor a két ország között létrejött a szerződés, hogy ki mit ad a színházhoz. Az ukránok vállalták, hogy adnak épületet, államilag támogatott színház lesz, lakásokat fognak építeni. A magyar állam ennek fejében azt vállalta, hogy buszt kapunk, amivel majd utazni tudunk a falvak és a városok között, illetve fényt és hangtechnikát adnak. Tehát volt ennek az egésznek egy szellemi pillanata, amikor körvonalazódott, és volt az, amikor már meg kellett valósítani. Amikor már csapatot kell szervezni, meg kell őket tanítani, tehát főiskolára kell menni, és csupán azután „játszani”. S mire mindez elkészült, a mi magyar évfolyamunk volt az, akik először elkezdték színpadra vinni a karaktereket. Így kerültem be a színházunk történetébe.

Emlékszel a legelső előadásra?

Remélem, nem csal az emlékezetem, ezért azt mondom, hogy a Szentivánéji álom volt. A megnyitó estéjén játszottuk először. A beregszászi művelődési háznak a színpadán történt meg: sokan voltak, érkeztek vendégek Kijevből és Budapestről is, de igazság szerint a legtöbben a beregszásziak voltak. Azok, akikért a színház létrejött.

Az eddig játszott szerepek közül melyik a kedvenced, melyiket érzed a legközelebb magadhoz?

A beregszászi színházban, az Újszínházban, Debrecenben, a Nemzetiben, a közös előadásaink alkalmával a Kassai Színházban töltött harminc év alatt nem igazán voltak olyan szerepek, karakterek, amelyek életre keltését ne élveztem volna.

A két kezemen meg tudom számolni, hány olyan darab volt, ahol nem lelkendeztem, hogy én is játszhatok benne.

A többit mind szerettem, mindben megtaláltam azt, ami izgalmassá és érdekessé tette az adott szereplőt. Szórakoztató volt, hogy van benne kihívás, megoldásra váró feladat.

Volt-e arra példa, hogy nem vállaltál el főszerepet? Ha igen, miért?

Nem vagyok és soha nem is voltam abban a helyzetben, hogy eldönthettem volna, elfogadok-e valamit vagy sem. A színházban – mivel mindig egy színháznak, egy társulatnak voltam a tagja – mások döntik el, hogy mit kell játszanom. Ebből kifolyólag nem választhattam, hogy akarom-e csinálni vagy sem. Számos olyan szerepem volt, ami egyáltalán „nem illett hozzám”, de pont ez az érdekes a színházban, hogy olyat is jól kell tudnom előadni, ami nem Trill Zsolt.

Létezik olyan szerep, amit még nem játszhattál el, de nagyon szeretnéd?

Ezen se szoktam sokat gondolkodni, de igen, talán tudok mondani egyet. Akik játszották, azt mondják, hogy Hamletet nem lehet idős korban eljátszani, csak fiatalon. Én meg azt hiszem, hogy idősebben is el lehetne játszani. De természetesen abban is van igazság, hogy az ember egy bizonyos idő után kiöregszik szerepekből. Azonban ez sem olyan helyzet, hogy a fejemet verem a falba, mert nem alakíthattam Hamletet.