Louis Braille, a hároméves korában megvakult feltaláló születésnapján, január 4-én ünnepeltük a Braille-írást, amely a vakok és gyengénlátók nélkülözhetetlen kommunikációs eszköze. Vajon a XXI. század digitális világában érdemes még megtanulni a használatát? Erről is beszélgettünk Kállai-Mikola Gyöngyvérrel, a Szem(l)életmód Rehabilitációs Központ szakmai vezetőjével.

„A súlyosan látássérült gyermekek esetében alap marad a Braille írás-olvasás elsajátítása a közoktatásban. Fiatal korban az agy plaszticitása ugyanis egészen elképesztő, és ki kell használni azokat az idegpályákat, amik a látás hiánya miatt nem aktivizálódnak, de például a tapintható olvasás esetében igen – magyarázza Gyöngyvér. – A Braille-oktatás nem csak az olvasás és írás elsajátításáról szól, hanem a taktilis érzékelés, téri tájékozódás fejlesztéséről is. Ma már tagadhatatlanul egyre nagyobb teret hódít a számítógép és az okoseszközök használata mind az oktatás, mind a munka, mind a szabadidő területén. Ez nemcsak a látássérült emberek életére jellemző, hanem mindenkiére, de az előbbiek számára egészen más kapukat nyit meg az egyenlő esélyű hozzáférés terén is. Azonban a hagyományos olvasási élményt egy han­goskönyv nem tudja pótolni, így erre ott van a Braille-írás" – mondja a szakember. 
Maga Gyöngyvér csodálatos szakmai utat járt be. Egészen fiatalon, már 13 éves korában kapcsolatba került a Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetséggel, és az általuk fogyatékos személyeknek szervezett nyári táborokkal. Mindaddig nem ismert látássérült embereket, ám szerette a biológiát, ezért sokáig orvosnak készült. A gimnáziumi évek alatt azonban kikristályosodott, hogy ő másképp szeretne segíteni, így végül a gyógypedagógiai pályát választotta. 
„A Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetségen keresztül először értelmi akadályozott fiatalokkal jártam táborozni, majd később részt vettem látás- és mozgássérültek táborai­ban is – emlékszik vissza a kezdetekre Gyöngyvér. – Maradt egy nagyon erős élményem az első táborból. Egy látássérült fiút kísértem, amikor véletlenül nekivezettem egy lámpaoszlopnak. Persze nem győztem sajnálkozni, mire ő csak annyit mondott: »Ne csináld már, hisz én se láttam!« 

A főiskolán már az elejétől fogva biztos voltam abban, hogy felnőttekkel szeretnék dolgozni, és szerencsém volt, mivel éppen a végzés évében nyílt országosan több elemi rehabilitációs központ. Szegedre költöztem, és ott kezdtem el felnőttkorú látássérült személyek elemi rehabilitációjában dolgozni, a Kreatív Formák Alapítványnál. Ezután egy újabb költözés miatt a székesfehérvári központba kerültem, a Látássérültek Regionális Közhasznú Egyesületéhez. Mindvégig utazótanárként tevékenykedtem, és több megyébe jártam ki otthon tanítás keretében oktatni. Sajnos ez a rehabilitációs központ megszűnt, ekkor kerültem Budapestre, a Vakok Állami Intézetébe, ahol a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjában dolgoztam, majd az Országos Felnőtt Látásvizsgáló és Állapotfelmérő Központ vezetője lettem." 
Gyöngyvér életében ezután egy nagyobb váltás következett. Ahogy meséli, nagyon szereti a kutyákat, és már régóta figyelemmel kísérte a vakvezetőkutya-kiképzők munkáját. 2015-ben nyílt lehetősége a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola Alapítvány csapatához csatlakoznia, és elsajátítania a kutyakiképzés fortélyait. Két évvel később pedig egy újabb nagy találkozás következett. Ekkor képezte Leiát, Nyikes Fatime vakvezető kutyáját, aki a Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesületének elnöke. Együtt kezdtek el gondolkodni arról, hogy létrehoznak egy új, elemi rehabilitációs központot. 
„A Szem(l)életmód Rehabilitációs Központ egy 2017-ben elnyert pályázat után indult el az Egyesület fenntartása alatt – meséli Gyöngyvér. – Izgalmas volt a kezdeti időszak, de hamar kiderült, hogy nagy az igény a szolgáltatásra Budapesten és Pest vármegyében, így 2021-ben megnyitottuk a budai szolgáltatópontunkat is Metszéspont Rehabilitációs Centrum néven, ahol agyi eredetű és halmozottan sérült, 16 éven felüli látássérült személyeknek nyújtunk segítséget ingyenesen elérhető állami szolgáltatásként. Gyógypedagógus kollégáim mellett szociális munkás, pszichológus és informatikus munkatársakkal dolgozom. Összefoglalva, az adott személy önállóságát segítjük visszanyerni, legyen szó akár fokozatosan romló látásteljesítményről egy betegség következtében, vagy hirtelen látásvesztésről baleset miatt. Ide tartozik a közlekedés, a mindennapos (otthoni) tevékenységek, az olvasás-írás, a számítógép- és telefonhasználat, és természetesen a szociális és pszichológiai segítségnyújtás is. Egy nagyszerű team szakmai vezetője lehetek, ahol a professzionális munka mellett mindig nagy hangsúlyt fektetünk a családias légkör megteremtésére." 
Gyöngyvér tapasztalata az, hogy az elmúlt 15 évben nagyot fordult a világ. Egyre többen ismerik a szolgáltatást, így az érdeklődés is egyre nagyobb iránta. Az emberek is segítőkészebbek lettek, és a segítség módja is javult. Nagyon sokat köszönhet a szakma az érdekvédelmi szervezeteknek is. Természetesen még számos megoldandó helyzet áll előttük, például nagy lépés lenne, ha az egészségügyből azonnal elérhetővé válna az elemi rehabilitáció, és információhiány miatt nem kellene az érintetteknek akár hónapokat-éveket várnia. A finanszírozás is nagy fejlődésen ment keresztül az elmúlt évek során. De sajnos most megint ott tartanak, hogy sok helyen nehéz megoldani a szakemberek foglalkoztatását, illetve utánpótlását. Nagyon kicsi ez a szakma, és viszonylag magas szakképzettséget igényel, így kevesen dolgoznak a területen. 
„Azt gondolom, ezt a munkát, mint még sok mást is, csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Hogy mi visz előre napról napra? Talán a legfontosabb az a sok apró siker és öröm, aminek a részese lehetek azoknak az embereknek az életében, akiknek segítek, akiket tanítok. Előfordul, hogy együtt sírunk, együtt nevetünk az órákon, de látni azt, hogy egy-egy apró tevékenység elsajátítása milyen hatalmas változást hozhat valaki életében, azt hiszem, pótolhatatlan élmény."