FELKAVARÓ LEHET A NAGYCSALÁDI KARÁCSONY – ÍGY VÉRTEZHETED FEL MAGAD KONFLIKTUSOK ELLEN

Sok ember számára a karácsony az év legstresszesebb időszaka. Részben azért, mert mindannyian kötelességünknek tartjuk, hogy a tágabb családunkkal töltsünk időt. Miközben a terített asztalnál ülünk, rádöbbenhetünk, mennyire kiüresedtek ezek a kapcsolatok, vagy ami még rosszabb: kifejezetten dühösnek, ingerlékenynek, szerencsétlennek érezhetjük magunkat. Az összejövetelek könnyen „triggerelhetnek” minket, azaz újraéleszthetnek bennünk múltbéli konfliktusokat, lezáratlan feszültségeket akár úgy is, hogy nem vagyunk a tudatában. Az agyunk fenyegetést észlel, túlpörög, mi pedig azt vesszük észre, hogy mindenen kiakadunk, túlságosan engedelmesek leszünk vagy hallgataggá válunk. Hogyan lehet változtatni a családi dinamikán, hogy nagyobb biztonságban érezzük magunkat? Milanovich Domi írása. 

Nem kötelező hazamenni

Alapvetően nem a családodhoz kell lojálisnak lenni, hanem a saját mentális egészségedhez.

Előfordulhat, hogy olyan szülők neveltek, akik bántottak, elhanyagoltak, hazudtak neked, nem értettek meg téged, és akikkel felnőtt korodban sem tudtátok átbeszélni, oldani ezeket a fájdalmas tapasztalatokat. Továbbra sem tartják tiszteletben a határaidat, megszégyenítenek, nincsenek tekintettel rád – vagy te rájuk. Bár a társadalom azt sulykolja belénk, hogy a karácsony családi ünnep, és ilyenkor extra nyomás nehezedik ránk, hogy összegyűljünk a fa körül, tudd, hogy teljesen oké, ha távolságot tartasz a szüleidtől vagy más hozzátartozóidtól. 

Annak ellenére, hogy a szülőkkel való kapcsolatmegszakítás mekkora tabu, meglehetősen gyakori jelenség. Úgy tudom, magyar felmérés sajnos még nem készült a témában, de egy angol reprezentatív vizsgálat szerint a felnőtt népesség nyolc százalékát, azaz körülbelül ötmillió embert érint csak az Egyesült Királyságban. Egy amerikai kutatás 354 főiskolás személyt kérdezett meg – többségükben húszas éveikben járó egyedülálló nőket –, és azt találta, hogy a válaszadók 44 százaléka tartott már szünetet közvetlen vagy távolabbi hozzátartozójával, átlagosan 59,4 hónapig, azaz majdnem öt évig nem beszéltek egymással a családtagok. 

Természetesen nem azt mondom, hogy ez ideális megoldás lenne, de eljöhet az a pont, amikor minden erőfeszítésünk ellenére a másik viselkedésében nem jön létre változás, nincs hajlandóság az önreflexióra, egymás megértésére, a közös fejlődésre, maga a kapcsolat viszont annyira toxikus, hogy érdemes berekeszteni. Ez – részben a külső elvárások miatt – általában rengeteg bűntudattal járó folyamat, amely karácsonykor még inkább feszíthet minket, ha a távolmaradás mellett döntünk. 

Egymás gombjait nyomkodjuk

Vegyünk egy másik példát! Nagyjából jóban vagy a családoddal, mégis azt veszed észre, hogy ugyanazokat a vitákat ismétlitek, vagy úgy kezdesz el viselkedni a társaságukban, mint egy ötéves gyerek. Talán a partnered jelzi, nem is érti, miért veszekedtek anyukáddal, apukáddal vagy a testvéreddel, hiszen kívülről nézve nem történt „semmi különös”.

Amikor a reakcióid nincsenek arányban a kiváltó eseménnyel, az azt jelzi, hogy „betriggerelődtél”, azaz valamilyen régi sérülésed éledt újjá.

Ezzel együtt aktiválódtak benned azok az implicit, nem tudatos emlékeid, amelyeket gyerekkorodban alakítottál ki arról, mi jelent rád veszélyt és mit tehetsz önmagad védelmében. Ezek általában éretlen mechanizmusok lesznek, amelyek furcsán hatnak felnőttek közötti interakciókban. 

A trigger forrása eléggé sok minden lehet. Hozzájárulhatnak belső tényezők – valamilyen íz vagy illat, egy mozdulat, egy érzés, egy emlék –, de külsők is, például egy adott személy, helyszín vagy szituáció. Bár egészen pontosan nem tudjuk, hogy jön létre ez az állapot, a kutatók arra gyanakodnak, hogy a traumatikus események máshogy raktározódnak el a memóriánkban, mint a többi emlékünk: az agyunk hajlamos úgy tekinteni rájuk, mintha aktuálisan, a jelenben történnének. Előfordulhat például, hogy valahányszor az idős szülőd vacsora közben arra kér, add neki oda a sót, megmagyarázhatatlanul dühös leszel. Vagy a testvéred pár perc késéssel érkezik a családjával, és te totál kiakadsz. Egyik esetben talán a szülőd parancsolgató, túlságosan kritikus nevelését éled újra (megint szólongat), a másikban azt, hogy a testvéred nem törődött veled (megint rá vársz). Ezek nem tudatos reakciók, az indulatod hevességéből következtethetsz arra, hogy visszacsúsztál a múltba.  

A fenyegetett agy zsigerből cselekszik

Amikor aktiválódik bennünk egy fájdalmas tapasztalat, az agyunk veszélyt észlel és elkezd túlpörögni. Ez a hiperéber állapot hasznos, ha egy oroszlánnal találjuk szemben magunkat, de kevésbé, ha a bejgli fölött keveredünk vitába.

Olyan reakciókat fogunk mutatni, amelyek könnyen azonosíthatók az állatvilágban. Ahogyan azt Nelisha Wickremasinghe is összefoglalja, többnyire három stratégia valamelyikéhez folyamodunk: harcolunk, menekülünk vagy lefagyunk. A kutyák ugatnak és vicsorognak, mi szavakkal próbáljuk elriasztani a másikat. A szarvasok elszaladnak, mi hallgatásba, rosszkedvbe, pótcselekvésekbe menekülünk. Az erdei állatok mozdulatlanná dermednek, ha rájuk világít az autó fényszórója, mi túlságosan együttműködövé válunk, mások kedvében járunk, azaz a saját szükségleteinket fagyasztjuk be, hogy megnyugtassuk a ragadozót.