Negyven körüli köztéri munkája áll Erdély-szerte. Megmintázta a magyar történelem és művelődéstörténet nagyjait, csinált turult, de szobrot Maniuról és II. Károly román királyról. Legkedvesebb munkáinak egyike egy magyar rockgitáros emléktáblája, az álma pedig, hogy egy román rocklegendát is megörökítsen.

Amikor egyszer, hosszabb idő után véletlenül összefutottunk az utcán, félig viccből, félig komolyan megkérdezem tőle: hány szobrot csináltál, mióta nem találkoztunk? Már nem emlékszem, hogy „kettőt” vagy „hármat” volt a válasz, de tény, hogy nem lepődtem meg.

A nagyváradi Deák Árpád kapásból meg sem tudja mondani, hogy hány köztéri szobor került ki a keze alól. Nekiálltunk összeszámolni őket, északról dél felé haladva számba véve a településeket, ahol alkotásai állnak, s elvoltunk vele vagy negyed óráig. Már 30 fölött jártunk, amikor azt  mondta, hogy lajstromba vettük valamennyit, majd hirtelen eszébe jutott, hogy a Belényesi-medence magyarlakta falvaiban is áll nyolc mellszobra...

Izsák Márton, a mester

Marosvásárhelyen született, az ottani művészeti líceumba járt. Az iskola igazgatója, Izsák Márton kezdte el a szobrászat felé terelgetni. Visszatekintve egyértelmű, hogy jó szeme volt. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán végzett, ahonnan Szászrégenbe helyezték ki, rajztanári állást kapott. Az ott töltött három év alatt gyakran megfordult korábbi tanára, Izsák Márton műhelyében. „A mai napig abból élek, amit ott tanultam” – mondja teljes meggyőződéssel.

Nagyváradra, ahol jelenleg is él, 1986-ban került, évtizedeken át a helyi művészeti líceum tanára volt. Váradra költözését követően rövidesen csatlakozott a helyi képzőművészeti életet akkoriban meghatározó, országos jelentőségű avantgárd alkotói csoporthoz, a 35-ös Műhelyhez. „Nem tartoztam a meghatározó tagok közé” – szögezi le. Az akkori politikai-társadalmi közeg a szobrászat számára nemigen nyitott teret, ezért aztán a közönség grafikusként ismerhette meg, főleg páccal festett munkáira figyelhetett fel.

Károlitól Brukenthalig

Első köztéri alkotása Károli Gáspárnak a nagykárolyi református templomkertben álló mellszobra volt, melynek a felavatására 1996-ban került sor. Az elsőt rövid időn belül továbbiak követték, a román nacionalista közhangulat mérséklődésével valóságos szoborállítási láz lett úrrá az erdélyi magyarságon, sok évtizedes lemaradást próbáltak behozni, sok évtizednyi frusztrációt kompenzálni a közösségek. Máig élénken emlékszik az első szoboravatók felfokozott érzelmi töltetére, a résztevők heves emocionális megnyilvánulásaira. „Még gyártson ilyeneket” – idézi fel önironikus hangsúllyal az elismerést, amit az egyik ünnepségen kapott.

Nagykárolyba időközben további két alkotása került: Kaffka Margit írónő és Ligeti Antal festőművész mellszobra. Szatmárnémetiben szintén három műve áll: Petőfi és Széchényi egészalakos szobra, valamint II. Rákóczi Ferenc büsztje. Nagyváradon négy munkájával találkozhat a járókelő: a Holnaposok szoborcsoportjával, Rhédey Lajos mellszobrával, Iuliu Maniu egészalakos szobrával, valamint legújabban Szent László monumentális lovasszobrával.

Bevallja, hogy álmatlan éjszakákat okozott neki a dilemma, elkészítse-e a román centenáriumra Maniu szobrát. Az ötlettel annak az Arad megyei öntőműhelynek a román tulajdonosa rukkolt ki, mellyel már hosszú ideje együtt dolgozott, közösen készítették a magyar történelem és művelődéstörténet nagyjainak bronzalakjait. „Kaptam érte hideget is, meleget is. Egy mélyen nemzeti érzelmű illető gerinctelennek nevezett, míg egy baloldali bámulatosnak mondta, hogy megcsináltam a szobrot” – idézi fel a reakciókat.