„Büdös van, haza akarok menni” – mondja Szacsvay László, aki idős férfit alakít Hevér Dániel filmjében. A Valami madarak arról szól, hogyan fogadja egy magányos ember, amikor idősek otthonába kell költöznie. És arról, hogy érdemes lenne többet foglalkoznunk nagyszüleink generációjával.

A Valami madarakban, amely a legrégebbi filmes hagyományokig nyúl vissza, Szacsvay László jutalomjátékát láthatjuk. Gondolhatunk például Charlie Chaplin 1921-es, A kölyök című opuszára, de sok másra is, amelyekben idős ember és kamasz vagy sokszor gyerek először háborúzik egymással, majd összeszoknak, sőt barátság alakul közöttük, és együtt már képesek szembeszállni akár az egész világgal. Ez ebben a filmben is megtörténik, de az sokkal fontosabb, hogy közben lelki fejlődésen mennek keresztül.

Érdekes, hogy mind az idős férfinak, mind a kamaszlánynak azt kell megtanulnia, hogy rajta kívül is léteznek emberek a világon. Mert a filmnek az az alaphelyzete, hogy a környezetükben élő emberek nagy részét mindketten elutasítják. Röviden szólva utálnak mindenkit, aki él és mozog. És még ennél is több hasonlóság is van köztük. Egyrészt mindketten lázadnak a környezetük és a sorsuk ellen. Másrészt mindkettőjüknek kicsúszott a lábuk alól a talaj: otthontalanná váltak. A lány, akit Kizlinger Lilla alakít nyers szókimondással, nem érzi otthonának a lakást, ahol él, mert az anyja idegen férfiakat visz haza, akikről messziről látszik, hogy lókötők. Inkább az idősek otthonának raktárában alszik, amelyben közmunkásként, büntetésből kell dolgoznia. Szacsvay Lászlót minél morgósabbá válik, annál jobban a szívünkbe zárjuk.

Nehéz elfogadni, ha az embert egyik pillanatról a másikra idősek otthonába költöztetik. Sokan a végsőkig nem hajlandók belátni, hogy már nem képesek magukat ellátni. Az első filmes Hevér Dániel bizonyítja, hogy nagyon hitelesen tud bemutatni hétköznapi élethelyzeteket. Akárcsak a férfi ellenállását, lázadását, csökönyös hallgatását, a lelkében tomboló viharokat. A pusztító érzelmeket, amelyeket Szacsvay játéka időnként képes olyan mértékig elrejteni, hogy a néző néha már-már azt hiszi: kezdenek változni a dolgok. Ám egy mozdulat vagy félmondat hamar egyértelművé teszi, hogy egyre rosszabbá válik a helyzet.

Hevér filmje nemcsak azért fontos, mert felhívja a figyelmet a sok családban lezajló drámára (mit lehet kezdeni azzal a nagyszülővel, aki nem képes önmagáról gondoskodni), hanem azért is, mert szembesít egy tabuval: korunkban ugyanis szégyen megöregedni. A fiatalság a trendi, a régi tárgyak és eszközök cikinek számítanak; csak az a menő, ami új. Dinamikusnak kell lenni, és olyan butaságokat kell mondani, hogy a hatvan az új ötven, vagy a hetven az új hatvan, amit még az sem gondol komolyan, aki kitalálta. Mert ma nem tekintjük elfogadhatónak azt, ami nem tökéletes. Emiatt a fiatalabb nemzedékek szerint az idősekkel csak baj van. Nincsen megfelelően kijelölve a társadalmi helyük és szerepük. De még a családban se nagyon tudja senki, hogy mi lenne a dolga. Mármint a fiataloknak az idősekkel és fordítva.

Nagy Marcell operatőr hideg színekben tobzódó világot tár elénk, amely eleinte élhetetlennek tűnik. Az idősek otthonát először mi is a Szacsvay által megformált öregúr szemüvegén keresztül látjuk. Ám idővel egyre melegebbé válnak a színek. A férfinak meg kell értenie, hogy bárhol is legyen a világon, ha képes felvenni a kapcsolatot másokkal, és megtalálja a lelki társát, akkor életének utolsó időszaka is megtelik fénnyel. Amikor József Attila azt írta, hogy „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”, ilyen élethelyzetekre is gondolhatott.