Benedek Dezsőnél kalandosabb életű embert nem ismerek. A Kolozsváron született, az Egyesült Államokban élő nyelvész, antropológus 18 nyelven beszél, és nevéhez fűződik egy egyedülálló antropológiai kísérlet, amelynek eredményeként sikerült újjáélesztenie egy eltűnőfélben lévő, különleges kelet-ázsiai kultúrát.

Nem tartja magát nyelvzseninek, holott hétéves korában már nyolc nyelven beszélt, de szerinte csupán szerencséje volt, hogy olyan környezetben nőtt fel, ahol megtanulta, „hogy mindenkivel másképp kell káromkodni és veszekedni”. A magyar anyanyelvvel szinte egyidőben sajátította el a románt is, kisgyerekként a német nevelőtől a németet, ráadásul több dialektusban, később a Romániában maradt orosz tisztek gyerekeitől az orosz nyelvet is megtanulta. Úgy véli, gyerekkorban egyszerűen „letöltődik” a nyelvtudás, a tehetségen csak annyi múlik, hogy vannak, akik gyorsabban tanulnak nyelveket, mások lassabban, de gyerekként mindenki képes több nyelvet jól elsajátítani. Általában serdülőkorban bezáródik a „nyelvablak”, és már csak strukturálisan tudunk nyelveket tanulni. Benedek Dezsőnek – mint mondja – azzal volt szerencséje, hogy négy különböző nyelvcsaládból származó nyelvet tanult meg már kiskorában: a magyart, a románt (latin), a németet (germán) és az oroszt (szláv), ezért könnyebben tudott további nyelveket is elsajátítani.

Ezt a „könnyebben” szintet úgy képzelje el a kedves olvasó, hogy Benedek Dezső például tizenhat éves korában a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban talált egy 670 oldalas könyvet, A japán nyelv grammatikai szerkezete volt a címe, és mivel nem kölcsönözték ki senkinek, naponta bement az olvasóterembe, és tizenhét füzetbe kimásolta az egész kötetet. Mire befejezte, tudott japánul, bár még senkivel sem volt alkalma beszélni ezen a nyelven. A kiejtést a BBC Világszolgálatának japán nyelvű műsorai és filmek párbeszédei alapján gyakorolta. Egyetemista volt, amikor a haverjaival sörözött az állomás kocsmájában, ahol meglátott egy ázsiai fickót hatalmas hátizsákkal és rajta egy japán zászlóval.

– Szóba elegyedtünk, kiderült, hogy világutazó, aki épp Bulgáriába akart menni, de egy bukaresti buli után rossz vonatra szállt fel, és fogalma sincs, hol van. Ekkor beszélgettem életemben először japánul – idézi fel nevetve. – Láttam, hogy nagyokat néz, ha megszólalok, mondtam is neki, hogy javítson ki, ha nem jól mondom a dolgokat, de csak bólogatott, hogy minden helyes. Ez így ment egy darabig, aztán azt kérdezte, kitől tanultam japánul, mert ez olyan archaikus nyelvhasználat, hogy talán még a dédapja sem beszélt így. Kiderült, hogy egy nagyon régi, Meiji-kori japán nyelvet sikerült megtanulnom. Mutattam, hogy írni is tudok, és hüledezett, hogy ők ilyen írásjeleket már nem használnak. Egy hónapig nálunk maradt, így gyorsan megtanultam a kortárs nyelvváltozatot is.

Tehát Benedek Dezső már akkor nyelveket tanult, amikor nem sok esély mutatkozott arra, hogy Ceaușescu Romániájából indulva valaha bejárhatja a világot. Pedig utólag visszanézve mégis mintha folyton erre készült volna – már gyerekként is rajongott a térképekért, és ha egy könyvben vagy dalban bármilyen helységnév szerepelt, azonnal megkereste a térképen. Egyik olvasmányélményéhez kötődik egy egészen különös találkozás is.

– Karl May könyveit németül olvastam, rettenetesen szeretem őket. A Rio de la Plata mentén nagy kedvencem, sokszor elolvastam és bogarásztam Dél-Amerika térképét – kezdi a történetet. – Egyszer úgy adódott, hogy Buenos Airesbe kellett utaznom egy konferenciára, de utána volt két szabad hetem, és elhatároztam, hogy végre a saját szememmel is megnézem azt az útvonalat, amelyet a könyvből ismertem. Patagónia déli részén kibéreltem egy lovat, és elindultam egyedül abban a hatalmas sivatagban – egészen rendkívüli érzés megtapasztalni azt az ürességet. Egyszer a távcsővel látom, hogy másfél napi járásra tőlem közeledik valaki. Másnap észrevettem, hogy ő is néz engem a távcsövével. Este már a tábortüzét is láttam. Tehát egyszerű történet: két ember megy egymással szemben a sivatagban, és harmadnap találkozik. Képzeld, egy szegedi fiatalember volt, aki ugyanazt a könyvet olvasta, nála is volt a kötet. Én meg azt gondoltam, senki nem értené, miért megyek a sivatagba, biztosan őrültnek tartanának. De épp akkor és ott találkoztam valakivel, aki tökéletesen értette, mit keresek. Aztán évekig tartottuk a kapcsolatot.

„Nem gondoltam, hogy ezt túlélem”

A professzor a Tajvan délkeleti partvidékén található Irala szigetén (Orchid Island) élő yami törzs kultúráját kutatta a nyolcvanas években, Az ősök éneke (The Songs of the Ancestors: A Comparative Study of Bashiic Folklore) címmel foglalta össze disszertációjában ezt a különleges hitrendszert, amely egy sajátos társadalomformát eredményezett. Az is igen kalandos történet, hogyan talált rá erre a szigetre.

A Pennsylvaniai Egyetem küldte őt ösztöndíjjal Kínába nyelvet tanulni, és a tananyag mellé választania kellett egy keleti harcművészeti ágat és egy kulturális kurzust is, mert az elv az volt, hogy az idegenek így jobban megismerik a kínai kultúrát. A tékvandót és az ecsetírást választotta, de utóbbi helyett végül azt kérte, ajánljanak egy másik tantárgyat. A kínai konyha lett ez a másik opció, és egy híres kínai szakács tanoncnak fogadta.

– Kínában abban mérik egy szakács tudását, hogy hány tűzön tud főzni. Futkosni kell: elkezded az egyik tűzön az egyik ételt, aztán mész a következőkhöz, és mindegyiknél számon tartod, mit, mikor és mennyi ideig főzöl. Vannak tizenkét tüzes szakácsok is, nekem három tűzig sikerült fejlődnöm, és azt hittem, hogy a vizsga után egy oklevelet kapok, de az egy közönséges cooking licence, főzőigazolvány volt. Szerettem volna pénzt keresni, de vízum nélkül nem vállalhattam munkát, viszont egy hongkongi szobatársam elmondta, hogy a nagybátyja ugyanilyen engedéllyel szegődött el szakácsnak egy hajóra, és a felségvizeken kívül nem számít a munkavállalási vízum. Elhatároztam, hogy én is ezt fogom tenni, másnap fel is vettek egy olajszállító tankhajóra, Pápua Új-Guineától Brazíliáig bejártuk az óceánokat – idézi fel. – Nem tudom, Rejtő Jenő honnan szedte a kikötői jeleneteket a könyveihez, de teljesen olyan volt, mintha az ő regényeibe csöppentem volna. Indonéziában egy maláj kinézetű fiatalemberrel ültem a kocsmában, de nem beszélt se maláj, se indonéz nyelven, viszont kicsit tudott kínaiul, úgy magyarázta el, hogy egy eldugott kis szigetről származik. Halászat közben elaludt a csónakban, kisodródott a nyílt óceánra és már nem tudott visszajutni, de egy tankhajó felvette, így menekült meg. Amikor kérdezgettem, milyen élete volt a szigeten, valamiféle kőkorszaki történetnek tűnt. Nem tudta a térképen megmutatni, hol van a sziget, mert írástudatlan volt és lerajzolni sem tudta, de azt mondta, azt le tudja rajzolni, milyenek a csillagok a szigetről nézve. Egy papírra kipontozta a csillagállást, még egy áramlatot is bejelölt a rajzon, majd amikor visszatértem Tajvanba, az egyetem könyvtárában egy műholdas térképen meg is találtam, miről beszélt. Meggyőztem az amerikai egyetemünk dékánját, hogy kutathassak azon a szigeten, és élhessek ebben a törzsi kultúrában addig, amíg összegyűjtök annyi anyagot, hogy meg tudjam írni a doktori dolgozatomat.

Akkoriban a szigetre még nem ment semmiféle hajójárat, egy halászhajó-kapitány ígérte meg a kutatónak, hogy eljuttatja oda. Útközben viszont jelezte, hogy nem megfelelő az időjárás, ezért nem tudnak elhajózni a szigetig, de van egy enyhe áramlat, amely majd partra sodorja őt, ha itt kiteszik az óceánon.

A másik lehetőség az, hogy négy hónap múlva, amikor visszafele jönnek a Fülöp-szigetekről, ismét megpróbálnak eljutni, hátha jobb idő lesz. Benedek Dezső az első verziót választotta, a csomagjait egy hungarocelldarabra kötözték, és vele együtt otthagyták az óceánon.

– Nagyon féltem, nem gondoltam, hogy ezt túlélem. Kérdeztem, hol a sziget? A kapitány pedig a távolba mutatott, hogy ott, a felhő mögött, ott lesz. A csomagomba kapaszkodva himbálóztam a vízen, és valóban ott volt az áramlat, amely vitt a felhő irányába. Úgy három óra múlva láttam meg egy tűzhányót. Amikor megérkeztem, nekiütköztem a szigetet körülvevő korallzátonynak, ez egészen kellemetlen, mert a korall, ha eltörik, nagyon éles és vág. Az őslakosok odaúsztak hozzám, és a csomagommal együtt kihúztak a partra, majd otthagytak, és kissé távolabb leültek, figyeltek. Így kezdődött az a négy év, amelyet a szigeten töltöttem.