A Gázai övezet 2023 októberében a világ közérdeklődésének középpontjába került (ismét). Háborúban áll Izraellel és nagyon sokan nem értik miért harcolnak a felek, milyen jogállású a terület, hová tartozik, miért nem teljesen önálló illetve hogyan jött létre ez a sajátos politikai képződmény? A válaszokat mint általában mindig, most is a történelem adja meg.

A Gázai övezet egy palesztinok lakta, 41 km hosszú, átlagosan 9 km széles (365 km2 alapterületű, vagyis kb kétharmad Budapest nagyságú) tengerparti terület Egyiptom és Izrael között, mely kétmillió lakójával együtt Izraelhez tartozik ugyan, de Ciszjordániával közösen széles-körű autonómiát élvez a zsidó államtól. Mai jogállását a 30 éve megfogalmazott, de 1994 május 4-én aláírt Gáza-Jerikó Autonómia Egyezmény (vagy Oslói megállapodás vagy: Gaza-Jericho Agreement) rögzíti, mely önrendelkezési jogokat biztosít Palesztinának (és annak részeként Gázának), de Izraelhez tartozó területnek tekinti (Palesztina csak a külügy és a hadügy területén nem bír önállósággal, minden másban önmagát igazgatja). Ám eddig a kulcsfontosságú szerződésig hosszú út vezetett. Hogyan kezdődött és hogyan vezetett idáig Gáza története illetve mi a jelenlegi helyzet? Erről szól az itt következő átfogó történelmi visszatekintés (az utóbbi évek történéseiről a cikk végén olvashat).

Az övezet legnagyobb városa és névadója, Gáza település, már a 3500 évvel ezelőtti forrásokban is szerepel. Krisztus előtt 1250 körül zsidó törzsek vették birtokukba területét, majd néhány évtizeddel később – az úgynevezett „tengeri népek támadása” során – filiszteusok (paleszetek) telepedtek le partjai mentén. A zsidók és a filiszteusok innentől kezdve évszázadokon keresztül harcoltak egymással a parányi földdarabért. (A mai palesztinok őseikként tekintenek az ókori fiszteusokra, ám a rokonság a mai napig nem bizonyított.)

Az ellenségeskedés közepette Kr.e. 1030 körül a zsidók Saul vezetésével végül saját államot hoztak létre. Ez az új zsidó királyság nem terjedt ki Filiszteára, de állandó háborúban állt vele. Saul után Dávid (Kr.e. 1010-970), majd Salamon (Kr.e. 970-930) uralkodott a zsidók felett, majd 930 körül kettészakadt birodalmuk. Ekkor jött létre Izrael és Júdea, melyek egymással együttműködve, 200 éven keresztül a térség legfejlettebb államai voltak. Végül Kr.e. 722 –ben a hatalmas Asszír Birodalom kebelezte be az egész Közel-kelet térségét. Innentől kezdve évszázadokon keresztül más-más hódítók kezébe került mind Gáza, mind Izrael területe. Először Újbabilónia, majd Perzsia, végül Makedónia hódította meg. Közben a makedón, azaz görög megszállás időszakában, Kr.e. 165 –ben a zsidók egy évszázadra még visszanyerték önállóságukat, amikor megverték a görögök csapatokat. (Ezt a győzelmet ünneplik a zsidók Hanuka ünnepén.) Ám Kr.e. 63 –ban újra egy nagy hódító hatalom – a Római Birodalom – kaparintotta meg a zsidók államát. (A római hódítás Pompejus nevéhez fűződik.) A rómaiak új nevet adtak az egész területnek, melyet innentől kezdve Palesztina néven tüntettek fel a térképeken. Palesztina provinciává változott és tartalmazta a Izraelt illetve Filiszteát, azaz Gázát is. A majd öt évszázados római uralom alatt a zsidók kétszer is fellázadtak az elnyomás ellen: Krisztus után 66-73 közt és Krisztus után 135 –ben. A felkelések leverése során pusztult el a zsidók jeruzsálemi temploma is, melyet azóta sem építették fel újra, csupán egyes megmaradt részei – siratófal – alkotnak napjainkban is szent helyet a zsidóság számára. A második felkelést Bar-Kochba vezette, ám legyőzését követően a rómaiak bosszúja olyan súlyos volt, hogy megindult a zsidók exodusa - azaz széttelepülése - a Római Birodalom távoli provinciáiba. A zsidók tehát a római időkben nagyrészt elhagyták Palesztinát mely a Krisztus utáni 7. században az ide vándorló arabok lakhelyévé vált. (A keresztesek csak átmenetileg tudták itt megvetni lábukat.)

Ami a későbbi időket illeti: Izraelt és Gázát középkor végén és az újkorban a törökök hódították meg és egészen az első világháború végéig birtokolták. Mivel a háborút a törökök a vesztes oldalon fejezték be, így a gyarmataiknak tekintett területeiket a győztes nagyhatalmak – elsősorban Franciaország és Anglia - kapták meg. Ebben az „osztozkodásban” Palesztina mandátumterületként a brit gyarmatbirodalomhoz került. Ekkorra azonban a térség már számos problémával küzdött, melyek közül a legjelentősebb az volt, hogy a világban szétszórtan élő zsidóság egy része a cionizmus eszméjének megteremtése után az ősi földre azaz Palesztinába való visszatelepülés mellett döntött. Az 1897-es első Cionista Világkongresszus legfőbb célkitűzése az új zsidó haza megteremtése volt. A századfordulón tehát megindult a zsidók Palesztinába özönlése, mely a második világháború holokausztja során hatalmas lendületet kapott

Izrael állam újbóli megalakulása

A századforduló időszakától kezdődően (1882 –től, vagyis az első bevándorlási hullámtól) 1945 –ig, több mint fél millió zsidó települt vissza Izrael területére. Ekkor már Palesztina teljes lakosságának majd 25-30 százalékát alkották, és fokozatosan megszerezték a földek jelentős részét is. Egyes földeket a török vezetőktől kaparintottak meg, más telkeket az arab effendik adtak el nekik, és sok telket a földműves palesztin fellahoktól vásároltak fel. (A fellahok birtokai többnyire tönkrement gazdaságok voltak, így eleinte örömmel adták el azokat a tőkeerős zsidó bevándorlóknak.) Közben persze a két népesség közt évről évre lett egyre feszültebb a viszony. A palesztinok az 1930 –es évekre már ellenségként tekintettek a tömegesen érkező zsidókra. A feszültség fegyveres harccá változott és Palesztinában mindennaposak lettek a gyilkosságok, merényletek és zavargások. Az angolok nem vállalták a terület feletti igazgatással járó folyamatos problémákat, így a háború végén kivonultak Palesztinából, mely felett a továbbiakban az ENSZ vállalta a gyámkodást.

Az ENSZ védnöksége alatt az egész világ a zsidó-palesztin probléma megoldásán fáradozott. Végül a világszervezet 1947 november 27 -én egy sajátos rendezési tervet fogadott el. Az ENSZ 181. számú határozatában egy zsidó és egy palesztin állam megalakításáról döntöttek. A palesztinok azonban tiltakoztak a határozat ellen és kijelentették, hogy népük egész Palesztinára jogosult, nem csak annak egy részére. A zsidók viszont elfogadták az ENSZ döntését, és 1948 május 14 –én a számukra kijelölt területen, David Ben-Gurion (Izrael első miniszterelnöke) kikiáltotta a független Izrael államot. A környező arab országok (Libanon, Szíria, Jordánia, Egyiptom) azonnal tiltakoztak és háborút indítottak a frissen megalakult zsidó állam ellen.

A megszállt övezetek kialakulása (1967)

Az első nagy, Izrael ellenes zsidó-arab háború 1949 –ig tartott és nagy meglepetésre Izrael győzelmével zárult. A palesztinoknak ítélt területeket Egyiptom és Jordánia szállta meg. (Gáza Egyiptomhoz, a Jordán folyó nyugati partja, azaz Ciszjordánia pedig Jordániához került.) Alig 18 évvel később 1967 –ben azonban újabb háború tört ki Izrael és a környező államok közt, melyben ismét Izrael győzött. Ezúttal azonban a zsidók „ütköző” övezetet kívántak kialakítani saját országuk és a támadó arab államok közt és megszállták a palesztin területeket. Az izraeli hadsereg ekkor vonult be Ciszjordániába és Gázába, melyeket azóta is megszállva tart. A palesztinok pedig elhatározták, hogy a továbbiakban nem a környező államoktól fogják várni felszabadításukat, hanem saját kezükbe veszik a zsidók elleni harcot. Éppen 50 évvel ezelőtt, 1964 –ben jött létre a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ), melynek élére 1969 –ben került az akkor épp 40 éves Kairóban született Jasszer Arafat. A növekvő befolyással bíró palesztin vezető 35 éven keresztül, 1969 -től egészen 2004-ig állt a PFSZ élén, melyet saját szervezete az 1959-ben megalakított Fatah segítségével irányított.

A Hamasz hatalomra kerülése (2006)

Arafat ellenzéke 1987 –ben jött létre, amikor kirobbant az első intifáda, vagyis az első Izrael elleni általános palesztin felkelés. A lázadás során alakították meg 1988 januárjában a radikális iszlamista Hamaszt (Iszlám Ellenállás Mozgalma), mely szinte megalakulása percétől vetélkedett a Fatahhal. A térség életében a máig legjelentősebb fordulópontot az oszlói békefolyamat eredményeként 1994 május 4 –én megszületett Gáza-Jerikó Autonómia Egyezmény aláírása hozta meg, mely a palesztinok számára az önállóság első lépcsőjét, Arafatnak pedig a béke Nobel-díj megítélését és a palesztin elnöki szék megszerzését jelentette. Az egyezmény értelmében létrejött a Palesztin Önkormányzat, vagyis egy palesztin parlament és kormány, mely egyaránt irányíthatta Ciszjordániát és a Gázai-övezetet. A palesztin kormányzat a hadügyeket és külügyeket kivéve az élet minden területén szabadon igazgathatta a két térséget, Izrael pedig ígéretet tett arra, hogy legkésőbb 2005 –ig kivonul Gázából. (Korábban, 1988 november 15 –én Palesztina egyoldalúan már egyszer kikiáltotta függetlenségét, de ezt a nemzetközi jog azóta sem ismerte el.) Az egyezmény legfőbb ellenzője a Hamasz volt, mely továbbra is azt hangoztatta, hogy az Izraellel történő egyezkedés helyett a zsidó államot meg kell semmisíteni és Palesztinát az egész térségre kiterjesztve kell kikiáltani. Céljai érdekében továbbra is folytatta a robbantásokat és merényleteket, így a nagy nemzetközi szervezetek többsége – például az EU, valamint az USA és Kanada – terrorszervezetnek nyilvánította.

A több szempontból is az 1867 –es osztrák-magyar kiegyezéshez hasonlító Gáza-Jerikó egyezmény Arafat vezetése alatt azonban rosszul működött, ugyanis virágzott a korrupció, és az Izraellel kezdetben rendeződni látszó kapcsolat is megromlott, amikor 2000 –ben kitört a második intifáda. Az újabb fegyveres felkelés akkor kezdődött, amikor Ariel Saron izraeli vezető 2000 szeptember 28-án vérig sértette a palesztinokat azzal, hogy a területükhöz tartozó és az iszlám szent helyének tekintett jeruzsálemi Mecsetek terén tett provokatív látogatást. Az intifáda miatt nagy mértékben megszaporodtak Izrael területén az öngyilkos merénylők terrorcselekményei, így a zsidó lakosság hatékony lépéseket várt az izraeli kormányzattól.

A válasz, az izraeli védelmi fal megépítése lett. Az izraeli kormány 2002 júniusában döntött arról, hogy védőfallal korlátozza a palesztinok átjárását Ciszjordániából Izraelbe, hogy így csökkentse az öngyilkos merényletek számát. A fal építése megkezdődött és  a 2002  - 2009 közti statisztikák szerint a várakozásoknak megfelelően valóban jelentősen csökkent a merényletek száma, így az izraeli közvélemény többsége a mai nap is támogatja  a fal megépítését  és folytatását.