A múlt embere nem is álmodhatott olyan erőforrásról, mint az internet – ami aztán tele lett táncoló majmokkal. Sheehan Quirke ezért kezdett a valódi ismeretek terjesztésébe – és másfél év alatt másfél millió követőre tett szert. Interjúnk!

Sheehan Quirke-öt könnyedén ki lehetett szúrni a Brain Bar jövőfesztivál emberforgatagában. A magát az interneten Cultural Tutornak (kultúraoktatónak) nevező Quirke gyapjúöltönyével, szőke göndör hajával és kerek szemüvegével 

valóban leginkább egy angol irodalomprofesszorra emlékezteti az embert. 

A Cultural Tutor oldal mindössze hat hét alatt százezer követőre tett szert a ma már X néven futó Twitteren, most már másfél millió követőt tudhat magának. Az influenszerek korában Quirke azzal tudott népszerűvé válni, hogy japán festőkről, ókori római épületekről, a színek történelmi szimbolikájáról, és még számtalan kulturális témáról osztott meg posztokat. 

Sheehan Quirke-kel, akinek szokatlanul hangzó keresztneve ír eredetű (jelentése egyébként „a békés ember”) a Brain Baron tartott előadásai után ültünk le beszélgetni.  

Hogyan lett önből a Twitter „kultúraoktatója”? 

Ez egy furcsa történet. Egy aprócska angliai városból származom, a semmi középéről, ahol gyerekként a hálószobámban hallani lehetett a birkák bégetését. Az iskola után jogi egyetemre mentem, de mindig is szerettem olvasni, és valójában mindig író szerettem volna lenni. Elvégeztem az iskolát és az egyetememnek kezdtem dolgozni. A barátaim mind Londonba mentek,

nagy bankoknál és ügyvédi irodáknál kaptak állást, de én nem akartam ezt.

Normális állást szerettem volna, ezért elmentem éjszakai biztonsági őrnek, ami lehetővé tette, hogy nappal olvassak és írjak. Miután kiléptem, mindenhová beadtam az életrajzom, de csak a McDonald's vett fel, ahol egyfajta szerelő voltam, én tisztítottam ki a fagyi-gépet. Tudtam, hogy nem akarok a City-ben dolgozni, nem akarok ügyvéd lenni, hanem olyasmit szeretnék csinálni, amit szerethetek. Aztán, ha fogalmazhatok így, ihletet kaptam. 

Miből jött az ihlet?

Mindig két példával illusztrálom a váltásomat. Egyrészt úgy éreztem magam, mint a mesebeli Mulán, amikor harcba indul. A másik példa kicsit klasszikusabb. Amikor Xenophón részt vett a perzsa király testvérének a hadjáratában, egyszer csak ott voltak elveszve a semmi közepén kétségbeesve, és akkor Xenophón úgy döntött, a sereg élére áll. Így aztán én is kiléptem és úgy döntöttem, megkeresem a hivatásomat. 

Merre kereste?

Jelentkeztem a hadseregbe, a filmsuliba, és próbáltam megtalálni mi az, amit szeretek, de pénzt is tudok keresni vele. Az egyik dolog, amit csináltam, hogy létrehoztam egy Twitter-oldalt. Azért hívtam „kultúraoktatónak” mert ezzel egy időben próbáltam online oktatni embereket kulturális dolgokban. 

Aztán hat héten belül a fióknak már 100 ezer követője volt, így eléggé egyértelmű lett, hogy ez az, amit csinálni fogok. 

Pontosan 500 napja kezdtem, és azóta mindennap írtam valamit. 

Most, hogy ilyen nagyra nőtt az oldal, mi a célja vele? 

Az igazi célom az, hogy saját magamat műveljem. Igazából nem a követők miatt csinálom, hanem magam miatt. Én szeretnék még többet tudni a történelemről, a művészetről, a klasszikus zenéről. Ezért írok róluk. Másrészt

szeretném az internetet egy ici-picit jobb hellyé tenni. 

Az előadásomon is említettem, hogy a múlt embere nem is álmodhatott olyan oktatásra alkalmas erőforrásról, mint amilyen az internet. Természetesen az online tér tele van szeméttel, politikával, milliók próbálnak eladni valamit... Aztán ott vannak az önsegítő guruk meg a videók a táncoló majmokkal. Mindezek közepette szeretnék valami többet, valami jót létrehozni, ami kicsit értelmesebb, és van benne valami felemelő. A reakció alapján 

az emberek is ki vannak éhezve az értelmes tartalomra,

ami nem komplikált tudományos nonszensz, hanem egyszerű és őszinte, ami egy kicsit jobbá teszi a napodat, és ami egy kicsit felfelé irányítja a tekintetet és nem a padlóra. De nincsenek nagy illúzióim, mindössze szeretnék mindennap valami jót írni. 

Hogy egy kicsit az ördög ügyvédje legyek... Az úgynevezett „érdekes tények” gyakran a tudás illúzióját adhatják az embernek, de közben néhány másodperc után túllép rajtuk az ember. Kevesen vannak, akik kezdőpontként használnák ezeket arra, hogy utánajárjanak a témáknak. Miként lehet mégis rövid tartalmat kiindulóponttá tenni?

Valóban nagyon sok olyan oktató tartalom van, ami a tudás illúzióját adja, de csak egy ténycsomag. Azt hiszem az én posztjaim egy része is ilyen. De rendszeresen rám írnak emberek és elmondják: arra inspiráltam őket, hogy többet olvassanak és utánajárjanak a dolgoknak. S bizonyos szempontból 

az ilyen ténycsomagok még mindig jobbak, mint a teljesen agyatlan tartalmak.

De egyet kell értenem önnel, hogy fennáll az üres intellektualizmus veszélye. Ezért én arra próbálom ösztönözni az embereket, hogy másképp gondolkodjanak a művészetről.  Nem tényeket szeretnék megtanítani, nem az a célom, hogy bemutassam milyen például a neoklasszikus építészet. A tények fontosak, de csak az első lépcsőt adják. Nemrég a Gyűrűk Ura-filmekről írtam, mert a filmeket is nagyon szeretem. Sokan vannak, akik talán helyesen panaszolják, hogy ma már nincsenek jó festők, vagy jó szobrászok. De én megmutattam: a filmek produkciójában milyen elképesztő modelleket használtak, amiket zseniális művészek terveztek és készítettek. Tehát én azt szeretném: az emberek egy kicsit másképp kezdjék nézni a világot. 

Azt hiszem van egy általános vágyakozás a múlt iránt, és ebbe az ön oldala is beleillik. Divat az időutazás mind könyvben, mind filmen, az emberek nosztalgiát éreznek a '70-es, '80-as évek iránt. Mit mond ez a modern kultúránkról? 

Ha az ember sokat olvas, akkor hamar rájön: minden múltban élő ember visszavágyott a korábbi időkbe. Ma azt mondjuk: milyen csodálatos volt a reneszánsz vagy akár a 19. század. De nemrég

olvastam Lucretiust, a római költőt, aki egy szakaszon arról ír: mindenki csak üldögél és sóhajtozik, hogy milyen jó volt a régi időkben.

Már kétezer éve is erről írt, szóval semmi különleges nincs a múlt iránti vágyakozásban. 

Az emberiségben él az illúzió az aranykorról. Bizonyos dolgok valóban jobbak voltak a múltban és bizonyos dolgok rosszabbak. Szerintem hálatlan azt mondani, hogy a mi korunk szimplán rossz. Szerintem 

nagyon hálásak lehetünk, hogy a 21. században élünk, akkor is, ha vannak a modern életnek problémái. 

De ha arra gondolok: repülővel jöttem ide Budapestre, egy remek szállodában aludhattam, ahol van meleg víz, jó az étel, és biztonságban vagyok... Nos, ezek olyan áldások, amelyekről a régi emberek nem is álmodtak volna.