Teáskanna formájú teázó, hamburger alakú hamburgeres: a mimikri-építészet lázadás volt a modernizmus sivársága ellen – írja Szende András tájépítész az Architextúra blog legújabb bejegyzésében.

Az elképzelés, hogy egy épület formailag is utaljon a benne árult termékekre, vagy szolgáltatásokra, alapvetően egy reklámfogás, ami – nem meglepő módon – az Egyesült Államokból származik. Bár korábban is emeltek mimikriépületeket, azok általában ideiglenes, főleg kiállítási célú építmények voltak (például  az 1813-ban megnyilt elefánt alakú kilátó Párizsban). A modern mimikri, vagyis utánzó építészetet az autózás elterjedése hozta létre. Egy feltűnő hamburgeresre vagy benzinkútra jobban felfigyeltek a hosszú út során elfáradt vezetők. Később az effajta építészet lázadást is jelentett a modern építészet sivársága, egyformasága ellen. Ahogy azonban egy vicc sem hatásos a századik elmesélés után, úgy egy mimikriépület is ötletes és jópofa egy-két alkalommal, de a sokadik esetnél már kész városképi kasztrófa.

Hol is lehetne árusítani friss kacsahúst és kacsatojást, mint egy óriási kacsát formázó pavilonban. A szellemes ötlet 1931-ben jutott eszébe Martin Mauer helybeli gazdának és házilag – egyébként a maga nemében meglepően ügyesen – összebarkácsolta a kacsát. A madár szemei egy kiszuperált Fort T-modell lámpáiból készültek. A kis pavilon ízlésessége kérdéses, nyilván rettentesen festene egy magyar falu parasztbarokk főutcáján, de reklámértéke kétségtelen. Az egy-két szezonra tervezett kis bódé már majdnem száz éve ott áll, ráadásul 2008-ban műemlékké nyilvánították.

A kacsa-ház az építészettörténetbe is bekerült, ugyanis a posztmordern építészet „szüleinek”, Robert Venturi és felesége, Denise Scott-Brown könyvében is szerepel. A Learning from Las Vegas című könyvben a „mimikriépítészetet” tárgyalják (a szónak egyébként nincs magyar megfelelője, angolul mimetic architecture), ahol a jellé vált épületek meghaladják a modernista épületek sivár világát, ahol a házak semmilyen mögöttes tartalmat nem hordoznak. A bemutatott jelek ízésessége valóban kérdéses, de a könyv úttörő volt a „beton uralma” elleni harcban.

A címlapképen is szereplő kis épület 1922-ben emelték, mikor kezdtek elterjedni városok közötti benzinkutak, és ezek építészeti formanyelve még egyáltalán nem alakult ki. A kis magán-benzinkút tulajdonosa jelezni szerette volna, hogy nem csak benzint, hanem teát és harapnivalókat is lehet kapni egy-egy tankolás után. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a háznak teáskanna alakja legyen, ami így valójában egy csonkakúp. A kémény lett a kanna csőre, a fedés pedig a kannafedő. Az egész épületet befestették fehér-pirosra, hogy már messziről is feltűnő legyen.

A dél-karolinai benzinkút története egyszerű: a Shell-cég helyi képviselői, Ralph Barton és fia úgy döntöttek, hogy nyolc benzinkútjukat a cég színeiről és emblémájáról, a kagylóról mintázzák. Így jöttek létre ezek a meglehetősen feltűnő kutak, amiből mára csak egy maradt.