A labdarúgásban is vannak olyan háttéremberek, akiket nem ismerünk, akik szinte láthatatlanok számunkra – de nem úgy a munkájuk gyümölcse, ami kikerülhetetlenül jön szembe velünk. Ilyen Kovács Péter sportfotós is, aki már több mint tíz éve ott van szinte minden DVSC meccsen, hogy fotóit aztán a Hajdú-Bihari Napló, a Cívishír, vagy épp a Nemzeti Sport digitális és nyomtatott hasábjain láthassuk viszont. Peti pár éven keresztül nekünk is készített képeket, most pedig külföldi tanulmányai miatt jó pár mérkőzés el fog telni, mire ismét láthatjuk majd őt a pálya szélén. Ebből az apropóból és az eltelt tíz évről kérdeztük őt.

– Melyik volt az első Loki meccs, amin fotósként voltál jelen?
– Egészen pontosan 2012.09.22-én egy nem várt vereség alkalmával voltam először a pálya szélén. A régi diósgyőri stadionban meglepetésre 1-0-ra nyert az Eger. Akkor még csak 13 éves voltam, a csillagok nagyon szerencsés együttállása kellett hozzá, hogy fotózhattam a mérkőzésen.

– Melyek voltak a legrangosabb, legkülönlegesebb mérkőzések, amelyen fotósként voltál jelen?
– A debütálásom után nem sokkal fotózhattam a Győri ETO-DVSC mérkőzést. A győri és a debreceni szurkolók, no meg a csapatok között is óriási volt a feszültség és nagyon furcsa volt 13 éves fejjel azt fotózni, hogy a lelátón egymásra borogatják a sört és közben hallgatni miket és milyen vehemensen kiabálnak a két csapat szimpatizánsai egymás felé. Aztán ahogy életem részévé vált a Loki, úgy szoktam hozzá, hogy ez is a labdarúgás része, ettől lesznek még pikánsabbak a párharcok.

Azután ott van az idei bronzmeccsünk az Újpest ellen, de a Sepsiszentgyörgy-Kolozsvár tavaly nyári Szuperkupa döntője Aradon szintén különleges volt számomra. A DVSC-Torino volt talán a legrangosabb. És mindenképpen idevenném az összes Ferencváros elleni mérkőzésünket is, ezeknek a pálya széléről összehasonlíthatatlanul különlegesebb hangulata van, mint bármely más Loki meccsnek. Sosem felejtem el például, hogy mikor a DVSC a Puskás Stadionban 1-1-es döntetlent játszott a Ferencvárossal 2014-ben – mert még épült a Groupama Aréna -, egy hanggránáttal megdobták a hátam és akkorát durrant mellettem, hogy három napig csengett utána a fülem.

– Hogyan lettél sportfotós?
– Gyakorlatilag belenőttem. Akkoriban édesapám volt a Napló főszerkesztő-helyettese és az egyik hétvégén már az összes fotósnak volt beosztása valamilyen eseményre, és senki nem maradt, aki a Loki meccsére el tudott volna menni. Felvetődött, hogy kivételesen én fotózhatnék ott, mint lelkes amatőr. Mivel ez egyáltalán nem bevett szokás, csak az volt a kérdés, hogy valaki, aki nem is a Napló munkatársa, fotózhat-e a Napló megbízásából a mérkőzésen. Végül az a döntés született, hogy igen, ezért fotósként lehettem jelen az Eger elleni mérkőzésünkön. A következő időszakban, amikor a Napló hivatalos fotóst küldött a hazai mérkőzésekre, én is vele tarthattam, és mellette én is fotózhattam saját kedvemre, így tapasztalatokat gyűjtve. Ebből alakult ki, hogy egy idő után egyre többször engem bíztak meg azzal, hogy idegenben én fotózzam a csapatot. A többi aztán már jött magától. Számomra az igazán komoly áttörés akkor jött el, amikor egy éven át a Debreceni Labdarúgó Akadémia hivatalos fotósa lehettem, majd ezt követően 2019 év végétől a Nemzeti Sportba is bedolgozhattam külsősként. Bár ekkorra már 2-3 éve a Hajdú-Bihari Napló hivatalos fotósa voltam, de igazából innentől kezdve mondhatom azt, hogy úgy igazán megérkeztem a sportfotózásba.

– A fotózás számodra csak egy hobbi, vagy inkább kőkemény hivatás és munka?
– A fotózás számomra mindig is sokkal inkább volt hobbi. Egy olyan szabadidős tevékenységnek éltem meg, amivel akár még pénzt is lehet keresni. Így a középiskola majd később az egyetem mellett ez egyszerre volt kikapcsolódási tevékenység, illetve munkalehetőség. Az, hogy a fotózáson belül a sportfotózás mellett kötöttem ki, nem volt tudatos, sokkal inkább sorsszerű, mivel a sport egyébként sem áll tőlem távol. Hobbiatléta is vagyok, illetve a Debreceni Egyetemen a sportszervező alapszak után sportközgazdász mesterszakot végeztem el. Bár nem feltétlenül a fotózásban látom a jövőmet, de elszakadni sem szeretnék tőle, mert nagyon szeretek fotózni.

– Mesélj kérlek róla, hogy néz ki egy átlagos munkanapod, amikor Loki meccsen fotózol?
– A hazai meccsekre két órával a meccs előtt indulok el, majd a Nagyerdei Stadionban kikészítem a fényképezőgépeimet, laptopomat. A mérkőzés kezdete előtt 20 perccel már a pályán vagyok, beállítom a kapu mögötti kamerát, illetve a meccs kezdetekor a játékoskijárónál várom a játékosokat. A meccs közben, szünetében és a végén is küldenem kell 8-10 képet az online közvetítéshez. A lefújás után jön a munkám második fele, az utómunka. Képek válogatása, megvágása, elküldése. Ez nagyjából egy 2 órás folyamat, azaz ha este 18-kor kezdődik a mérkőzésünk, akkor 16 és 22 óra között gyakorlatilag csak a munkával foglalkozom. Az idegenbeli meccsek éppen ezért már egész napos programok az utazás miatt, azok átlagosan 12 órás munkanapnak feleltethetők meg.